Teljesen hozzászoktunk a választási kampány idején a szlogenszerűen ismételgetett mondathoz: az új kormány részletesen ki fogja vizsgálni a kétes privatizációkat. Elsősorban a haladó párti politikusok rajongtak ezért a témáért, a demokraták azzal tudták le minduntalan az erre irányuló kérdéseket, hogy emelt fővel kijelentették: ezeknek a kétes ügyleteknek a legnagyobb részét még a Koštunica-kormány idején bonyolították le. A haladók azonban nem engedték elfeledni a témát, rendre azokra az európai követelésekre hivatkoztak, amelyek úgyszintén a magánosítási csalások feltárását célozták meg.
Aztán hatalomra került az addig legnagyobb ellenzéki pártnak nevezett SZHP, s a kormány alelnöke kinevezte magát a korrupció és bűnözés ellen küzdő illetékesnek is. A belügyminisztérium egy munkacsoportot állított fel, melynek összesen 27 zavaros magánosítás felderítése a célja, amit az Európai Unió is követel. Azt ígérték, elsőként a Sartid, a Jugoremedija, a Mobtel, a C Market és az ATP Vojvodina ügyében cselekszenek majd. A nyomozás már folyik, s kevesebb mint egy hónappal ezelőtt ígérték meg azt, hogy egy hónap múlva, magyarán hamarosan meglesznek az első eredmények is. A kétes privatizációk problematikáját Milan Ćulibrk gazdasági elemzővel, a NIN hetilap főszerkesztő-helyettesével jártuk körül.
Valóban kulcsszereppel bír-e ezeknek a magánosításoknak a problémája a szerb gazdaságra, társadalomra nézve?
– Túl régóta nehezedik a gazdaságra és a politikai színtérre a kétes privatizációk ügye, ezért, azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy valóban fény derüljön mindenre, s úgymond „ad acta” ügyekké váljanak, végérvényesen lezáródjanak. Nem ez volt az első olyan kampány, amelynek során ezekről a magánosításokról hallhattunk, vagy amelynek során megoldást követeltek a politikusok. Igaz az, hogy az Európai Unió is szorgalmazza, tegyen a hazai államvezetés pontot a történetnek a végére, s derüljön ki, mi volt törvényes és mi volt törvényellenes a korábbi privatizációk során. A korrupcióellenes tanács szintén síkra szállt a vizsgálati eljárások elindításáért, úgy tűnik viszont, hogy mostanáig nem volt meg a kellő politikai szándék az első lépések megtételéhez. Most elmozdultunk a holtpontról. Úgy vélem, elsősorban önmagunk érdekében kell megtudnunk az igazságot.
Hallottuk a kampányígéreteket, s ezt követően megalakult az új összetételű kormány. Az eddigiek alapján le lehet-e vonni következtetéseket arra vonatkozólag, hogy eléggé erős-e a szándék a mai vezetésben a történet lezárásához?
– Várnunk kéne még az osztályzással. Nem múlt még el elég idő, másrészt nem is tettek még eleget meg ahhoz, hogy minősíteni tudjunk. Tény, hogy a kormányon belül is létezik bizonyos ellenállás, mert a nyomozás szálai elvezethetnek akár egyes jelenlegi miniszterekhez is. A rendőrség is elégedetlenkedett már a nyomozás folytatása során, felrótták az ügyészségnek, hogy nem az általuk elvárt módon reagált egyes esetekben. Az igazi következtetéseket majd akkor vonhatjuk le, ha már jogerős ítéletek születnek, ha az igazságszolgáltatás odaáll olyan döntések mögé, amelyeknek a szükségességéről immár tíz éve beszélünk.
Mekkora gondot jelenthet az, amire az imént utalt: a múltbéli miniszterek szerepvállalása a jelenlegi hatalmi rendszerben? Ahogyan a haladók, úgy a demokraták is a kormányukat megelőző hatalmi többséget jelölték meg bűnbakként.
– Kétes privatizációs ügyletek voltak a Koštunica-kabinet idején is, előtte és utána is. Az aktuális hatalmi struktúráktól függetlenül kéne kezelni ezt az ügyet, ha valóban meg akarjuk tudni, mi volt törvényes és mi nem. Néhány személyt állandóan emlegetnek a múltban lezajlott kétes ügyletekkel kapcsolatban, a nyomozás és az eljárás végéig azonban senki sem tudhatja biztosan, hogy valóban közük volt-e ahhoz, amivel gyanúsítgatják őket.
A privatizációs visszaélések nem kizárólag csalásokat jelentenek, hanem szociális szempontból is következményeik vannak: munka nélkül vagy bérek nélkül maradt dolgozók százai állhatnak egy-egy ilyen eset mögött.
– Elkerülhetetlen, hogy szociális következményei is legyenek egy-egy lezárt ügynek. Másrészt, elbocsátások és más problémák olyan vállalatokban is voltak, melyeknek a privatizációja a törvénnyel teljesen összhangban ment végbe. Ezzel egyidejűleg, az állami tulajdonban lévő vállalatok sem mutatnak jó példát, szemtanúi lehetünk annak, hogyan foglalkoztat ma is egyre több munkást a közszféra, miközben evidens, hogy ez a szektor munkaerő-felesleggel rendelkezik. A negatív szociális következményeknek tehát csak egy része ered a kétes privatizációkból, a valódi ok a racionalitás hiánya. Először meg kell találni a felelős személyeket és felelősségre is kell őket vonni. Ezt követően lehetőség nyílik egyes magánosítások felbontására, s meg kell vizsgálni, van-e érdeklődő a magánosítás újbóli elvégzésére, ezúttal normális feltételek mellett, mindenekelőtt korrupció, kenőpénz nélkül. Ha nincs érdeklődő, gondoskodni kell a dolgozókról, megfelelő szociális program bevezetésével. Ez fog történni azzal a mintegy százezer államinak számító vállalatban dolgozó munkással is, akik akkor váltak a közszféra alkalmazottjaivá, amikor megsemmisítették az adásvételi szerződések megszegése következtében a privatizációkat.
