„Ma, a két világháború során átélt népirtásokat követően, Szerbia semmivel sem érdemelte ki, hogy a nemzetközi közösség ilyen igazságtalan bánásmódban részesítse, mert minden alkalommal a megfelelő oldalon állt, és hatalmas áldozatokat hozott.” Ivica Dačić kormányfő szavai ezek, melyek a draginaci megemlékezésen tartott beszédének részét képezték. A miniszterelnök előbb a második világháborúban elesett áldozatokról, a falu fájdalmas múltjáról beszélt, majd hirtelen a napi politikára terelte a figyelmet, s Szerbia európai csatlakozásáról fejtette ki véleményét.
„A második világháborút követően e bűntett elkövetői kezdték építeni az új Európát” – jelentette ki, s azt is hozzátette, hogy mára „az első és második világháború történelmi vesztesei fontosabb tényezőkké váltak a Balkánon Szerbiánál és a szerb népnél is”. Dačić azon a véleményen van, hogy „Szerbia az európai értékekért sokkal többet tett, mint egyes országok, amelyek olyan könnyen az unió tagjává váltak, s ma megmondják, hogy Szerbiának ott van-e a helye, vagy nincs, el kell-e ismernie Koszovót, vagy nem.” Beszédét azzal zárta, hogy „Szerbia semmit sem kér, és semmit sem kell adni neki, mert Szerbia egyszerűen megérdemelte, hogy Európa része legyen, mert Európa megteremtésén fáradozott ebben a térségben”.
Dačićnak részben igaza van. Igaz, hogy az Európai Unióban ma olyan államok is vannak, amelyek a világháborúk során nem a győztes oldalon álltak. Igaz, hogy ezek az államok ma nagy nemzetközi befolyással rendelkeznek, s így a Balkán sorsának az alakulására is igyekeznek minden erejükkel kihatni. Tény viszont, hogy a legutóbbi világháború óta elmúlt vagy hét évtized. Nem igaz, hogy az uniót ugyanazok kezdték el építeni, akik a bűntetteket elkövették. Európa, szerencsére, nem ezekre a bűntettekre, hanem éppen az azokat eredményező ideológiával ellentétes nézetekre épült, nem titkolva annak szándékát, hogy a hasonló történéseket mindörökre megakadályozzák ezen a kontinensen. Nem helyes az a dačići elképzelés sem, hogy az uniós tagság jutalom, ami a hetven vagy száz évvel ezelőtti „kitűnő” történelmi szereplésért jár, függetlenül attól, hogy a megfelelő politika, a népirtások világos és határozott elítélése normális, magától értetődő előfeltétele annak, hogy egy ország egyáltalán a csatlakozás gondolatával eljátszadozzon.
Valami kimaradt ebből a beszédből. Nem teljes a kép. Az a megérzésem, hogy Dačić Szerbia történelmi tündöklését csupán 1991-ig elemezte ki, arra is csak részben, foltokban emlékszik, hiszen olyan esetről is tudni, amikor a népirtást határozottan elítélő erők az első adandó alkalommal éltek a megtorlás lehetőségével is. Azzal persze egyet lehet érteni, hogy mindez nem változtat az ország antifasiszta beállítottságának nemzetközi elismertségén. A konkrét gondolatmenetet követve azonban nagyobb gond, hogy a miniszterelnök kevésbé emlékszik a történelem közelebbi emlékeire, hogy hogyan is járult Szerbia konkrétan a kilencvenes években hozzá az „európai értékek építéséhez ebben a térségben”. Hogy lehet az, hogy valakinek nem jut eszébe, mi volt húsz évvel ezelőtt, de bátran, követelőzően hivatkozik arra, ami csaknem egy évszázaddal korábban történt. Hogyan lehet az, hogy egy kormányfő nem gondol arra: talán a közelmúlt eseményei, jelenségei erősebben kihatnak arra, ami most van, mint azok a történések, amelyek alkalmával Szerbia bizonyított, de a közelmúltban mesterien meg is cáfolt, s igyekszik megcáfolni még manapság is.
Amikor Szerbia a kilencvenes években lezajlott délszláv háborúk kapcsán elér a reinkarnációnak arra a pontjára, amelyikre Németország el tudott jutni a második világháborút követően, bizonyára joggal követelheti majd magának a helyet az európai értékek elismert építőinek sorában. Ameddig azonban az állam elnöke és az általa néhány hónappal ezelőtt még vezetett mai kormánypárt két évtizedet követően, s a hatályos nemzetközi bírósági ítélet ellenére sem érzi úgy, hogy teszem azt Srebrenicán is népirtás történt, addig a szóban forgó elítélt ideológia teljes elhagyásáról aligha tudunk beszélni, s aligha beszélhetünk Szerbiának az európai közösséghez való indokolt csatlakozásáról. Az ország, ezen a szinten, legfeljebb az Európai Szén- és Acélközösséghez csatlakozhatna – ha az nem fejlődött volna az elmúlt fél évszázadban egy teljesebb, komplexebb, értékesebb közösséggé.
Dačić kijelentései, végül is, nem számítanak meglepetésnek. A megszokott módon dölyfösek, haragosak, sértődöttek és sértőek. A világ változásainak el nem fogadásáról, a múlt megértésének a hiányáról, vagy annak – szándékos vagy véletlen – ferdítéséről tanúskodnak. S minden bizonnyal elsősorban belpolitikai célokat szolgálnak. Kár, hogy sokan el fogják azokat olvasni, hogy sokan ismét véleményt formálnak majd azok alapján az új szerb kormányról és államról általában. Nem hiszem, hogy rosszindulatúak lennének ezek a kijelentések. Az üzenet azonban ettől még ártó, s téves világszemléletről, hozzáállásról tanúskodik, arról, hogy kimondója egyszerűen nem képes vagy nem akar megváltozni, s emiatt még számos gondja lesz az országnak felépülése útján olyan körülmények között, amikor pedig lábadozásra idő nincs.
