Miután beszélgetésünk végén eljutunk odáig, hogy Rostás Laura munkája nem merül ki abban, hogy roma asszisztensként nevelgeti a gyerekeket a tornyosi óvodában, meg Nagykikindától Szabadkáig felügyeli hat község középiskoláit, és a Romano Drom egyesületet is vezeti szülőfalujában, arra gondolok, hogy találóbb nevet nem is adhattak volna szervezetüknek, mint Roma Út.
Azt hiszem, nem csak én kötöm az elnevezést ahhoz az úthoz, amelyet beszélgetésünkben végigjártunk. Elindulnunk időben távolról kellett, s ehhez az apának, Rostás Péternek a segítségére volt szükség:
– Hetvenkilencben jöttünk be a faluba, apám kapott itt telket, hogy építsen. Addig egy tanyán laktunk, voltunk ott vagy kétszázan, mondhatom, hogy ötszázéves lemaradásban. Villany nem volt, a vizet ásott kútból húztuk. Harmincketten indultunk akkor iskolába, páran befejeztük a nyolcat, én utána még a kilencediket meg a tizediket is, a végén pedig sofőriskolát. Legtöbbet napszámosként dolgoztam, amikor még volt munka. Meg lehetett belőle élni, mert kora tavaszkor kezdődött, és hideg őszig volt mit csinálni. Amikor privatizálták a vállalatokat, akkor kezdődött a hanyatlás, megszűnt a munka, maradt a segély. A nyolcvanas években mások is összeszedték a pénzt, követtek bennünket a faluba, mindenki jól indult, mostanra meg már mindenkinek nehéz lett. Pedig az utóbbi húsz évben nincs sok gyerek, kettőt-hármat vállalnak a szülők.
– Az óvodával kezdeném, mert az volt igazán nehéz – veszi át a szót Laura – ötéves voltam, és csak néhány szót tudtam magyarul, bár mi magyar cigányoknak hívjuk magunkat, a lovári nyelvet beszéljük. Valahogyan meg tudtam magam értetni az óvó nénivel, de nehezemre esett. Mégis maradtam az óvodában, és néhány nap múltán jött a többi roma gyerek is. Most, hogy ugyanott dolgozom együtt az egykori óvó nénimmel, nevetünk is néha a régi történeteken, hogy nem tudtam magyarul megszólalni, pedig akkor nagyon nehéz volt. Gondolják el, mintha egy magyar gyereket betettek volna hirtelen szerb óvodába. Nem föltétlenül amiatt különültünk el, mert a magyar gyerekek kiközösítettek bennünket, hanem épp azért, mert a családban mindenki a maga nyelvén beszélt, romának pedig roma a szomszédja, más a kultúránk is, így az óvodáig nem is nagyon kerültünk kapcsolatba egymással. Az iskolába talán huszonöten indultunk, de lassan kezdtek kihullani a roma gyerekek, az ötödikig öten jutottunk el, s végül ketten fejeztük be a nyolcadikat, és egyedül indultam középiskolába: Zentára a gimnáziumba.
Néhány évi pedagógusi tapasztalattal miben látja a lemorzsolódás okát?
– Nekünk még a színeket és a virágneveket is az óvodában kellett megtanulni, tehát részben a nyelv, részben az alapvető ismeretek hiánya okozott gondot: ha nincs alap, akkor nincs mire építeni. Emellett voltak szülők, akik nem tudtak írni-olvasni, tehát segíteni sem a házi feladatok körül. Pedig szükség van az ő támogatásukra, biztatásukra és számonkérésükre is. Én megkaptam a támogatást, mégis úgy indultam a középiskolába, hogy szeretnék továbbtanulni, de semmit sem tudtam róla, azt sem, hogy egyáltalán miről szól. Meg akartam mutatni, hogy én is képes vagyok arra, hogy befejezzem. Az volt az álmom, hogy szerbtanárnő legyek. Ez onnan eredt, hogy apu alsós koromban tanítani kezdett, hogy jobban menjen a szerb az iskolában, utána a rajzfilmeket is szerbül néztem, a végén pedig a legjobb voltam az osztályomban a gimnáziumban. Felvételiztem az Újvidéki Egyetemre, sikerült is, de akkor behívattak a zentai önkormányzatba, hogy szükségük lenne egy roma tanítónőre, hogy később fölkarolja a roma gyerekeket, s négy évig ösztöndíjaznak. Hátravan még néhány vizsgám a szabadkai tanítóképzőben, de már harmadik éve asszisztens vagyok az óvodában.
S ha befejezi a képzőt, átmegy az iskolába…
– Nem szeretnék, inkább azt tervezem, hogy különbözeti vizsgákkal az óvóképzőt is elvégzem. Mert látom, hogy az óvoda nagyon fontos, itt kell elkezdeni a beilleszkedést, sőt nem bánnám, ha már három-négyéves korban jönnének a gyerekek, mert a nyelvet, a viselkedést tökéletesen megtanulnák. Korábban, amíg én nem dolgoztam, a szülők nem nagyon járatták a gyerekeket az óvodába, és az a néhány is csak nagycsoportba. Azóta viszont minden roma gyerek be van íratva: tavaly heten, az idén tízen vannak.
Gondolom, a gondoskodás eredménye majd néhány év múlva látszik meg.
– Én már most látom. A kolléganők is mondják, hogy korábban a roma gyerekek nem haladtak úgy a feladatlapokkal, mint a többiek, nehezen értették meg, vagy meg sem értették a feladatokat, most viszont együtt haladnak a többiekkel. Az iskolában a tanítónő meglepődött, hogy az első generáció, amely az iskoláig jutott, nagyon szépen beszél magyarul, és szépen viselkednek a gyerekek. S habár nincs szándékomban az iskolába menni, mégsem állok én meg az óvodánál, továbbra is figyelemmel kísérem a gyerekeket. Körbejárom őket, hogy lássam, milyen gondjaik vannak, miben tudok segíteni, de jöhetnek hozzám is bármikor, ha segítségre van szükségük. Eközben a szülőket is nevelni kell, valójában én vagyok a közvetítő feléjük is, mert korábban a szülői értekezlettől is féltek, a nyelvtudás hiánya miatt is, meg tartottak attól, hogy lenézik vagy kinézik őket. Úgy látom, hogy most már megnyíltak a tanulás felé, naponta hozzák rendezetten a gyerekeket az óvodába. És van kitől megkérdezni, hogy miről szól a középiskola. Igaz, hogy jelenleg nincs középiskolásunk, de jövőre már lesz.
Középiskolásokkal mégis foglalkozik.
– A Roma Edukációs Alap ösztöndíjazza a középiskolásokat, és én hat községben – Zentán, Magyarkanizsán, Csókán, Törökkanizsán, Szabadkán és Nagykikindán – felügyelem a munkát. Heti jelentést küldenek a mentorok, hogy miként haladnak a tanulók, vannak-e gondjaik, de az igazgatókkal és a szülőkkel is tartom a kapcsolatot. A legfontosabb feladatom, hogy biztassam és motiváljam a diákokat az iskola befejezésére. Az inklúziós irodánál úgyszintén dolgozom, most már a második tanévben.
A Romano Drom egyesületet is vezeti.
– Ezt a civil szervezetet 2007-ben alakítottuk, elsősorban a romák oktatásával foglalkozik – és mindennel, ami a tornyosi romák felkarolását illeti. A tánccsoportokat például azért alakítottunk, hogy a kultúránkból valamit megmutassunk, egész Vajdaságot bejártuk már. Építgetjük a lurkóház intézményét, az idén első alkalommal támogatást is kaptunk rá, de egyelőre még a mi házunk szolgál erre is. Az volna a cél, hogy kialakuljon egy központ, számítógépekkel, internettel, ahova bármikor betérhetnek az érdeklődők, s lenne megfelelő roma személy, aki foglalkozna ott is a fiatalokkal.
Úgy tűnik, nem szűkölködik munkában, de sikerélményekben sem.
– Nagyon büszke voltam arra, amikor egy kisfiú, akit én készítettem föl, eljutott Zentára a Kálmány Lajos Népmesemondó Versenyre, és folyékonyan, akcentus nélkül elmondta a mesét. Másik alkalommal a Testvért szeretnék elnevezésű pályázatra egy roma kisfiú rajzát is beválogatták a szűkebb keretbe, s amikor Újvidéken a báni palotában meglátta kiállítva a rajzát, hát azért a leírhatatlan örömért érdemes foglalkozni velük. Megérte harcolni azért a kis pénzért is, amit a roma alapból kaptak: abból fizettem ki a feladatlapokat, és vásároltam szobacipőket. Látni kell azokat a csillogó szemeket, amint az új cipőket ők vehették ki a dobozokból.
Mondhatjuk, hogy kétszeres kisebbségben él az itteni cigányság. Beilleszkedés, integráció nélkül nem nagyon halad előre a közösség, miközben minden kisebbség a nyelv elvesztésétől és a beolvadástól tart. A felzárkózás nem jelenti a roma kultúra vesztét?
– Az óvodában versikét, dalocskát fordítunk le lovárira, roma táncokat is tanulunk, hagyományos öltözetet vesznek föl a gyerekek, hogy ünnepségen, amikor fellépnek, érezzék: ez az ő ünnepük is, mert saját nyelvükön szólalhatnak meg. Fontos tudatosítani velük, hogy ők romák, hogy megmutassuk: különbözőek vagyunk – de mégis ugyanolyanok.
