Ha azt hallja az ember, hogy egy új párt alakul, akkor vagy égnek áll a haja, vagy csak legyint – ki-ki vérmérséklete szerint. Ám ha azt a pártot egy volt miniszterelnök készül megalapítani, akkor már hajlamos komolyan venni a kezdeményezést.
Zoran Živković mintegy nyolc éven át – ahogy ő mondja – a hibernáció állapotában leledzett. Miután Dinkić megbuktatta az általa vezetett kormányt, és a Demokrata Párton belül is alulmaradt a pártelnökké választott Boris Tadićtyal szemben, lemondott minden pártbeli funkciójáról, és nem vállalt semmilyen politikai szerepet. Ám ez alatt az időszak alatt sem maradt néma: gyakran és élesen bírálta pártját, mert szerinte letért a đinđići útról, az ország pedig egy helyben topogott, és ma sok tekintetben a miloševići Szerbiára emlékeztet.
A volt miniszterelnök már a legutóbbi választások előtt úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a pártját nem sikerül visszatéríteni eredeti értékeihez, akkor a DP-n kívül képzeli el további pályafutását. Az egy héttel ezelőtt létrejött Tadić–Đilas-paktumot a jelenlegi állapotok bebetonozásaként élte meg, és azon nyomban ki is lépett a DP-ből. Talán egy nap sem telt el, máris bejelentette, visszatér az aktív politikába, méghozzá egy új párt élén.
Az e-novine internetes magazinnak adott csütörtöki nagyinterjújában beszélt az új párt lehetséges programjáról. Mint mondta, ez a párt „különbözik majd minden létező szerbiai párttól, értékrendje, ideológiája, de felépítése és belső demokráciája tekintetében egyaránt”. A nyilvánosságra hozott részletekből azonban az világlik ki, hogy egy, a Liberális Demokrata Párttal ideológiája és értékrendje tekintetében szinte teljesen megegyező párt van alakulófélben. Persze, ez – Živković nézeteit ismerve – sejthető is volt. Egy erőteljesen nyugat-orientált, a piacgazdaságot preferáló, a kisebbségi jogokat zászlajára tűző, Vajdaságnak „maximális autonómiát” ígérő, a „koszovói realitást” elfogadó párt lesz a volt miniszterelnöké, amely a liberális gazdaságpolitika érvényesítését ötvözni kívánja a szociális védőháló megteremtésével. Amiben újat hozhat a meglevő pártokhoz képest, az valóban a belső demokratikus döntéshozatali mechanizmus megteremtése. Persze, melyik párt nem ígéri meg, hogy gazdálkodása transzparens lesz, hogy döntéseit nem egy szűk pártelit hozza majd meg, hogy a párt csak tiszta múltú embereket fogad soraiba? Úgyhogy e tekintetben nagy szerepe lesz a bizonyításnak.
A siker egyik kulcskérdése tehát, hogy vajon sikerül-e elhitetni a DP-ből és az LDP-ből kiábrándult, a jelenlegi hatalmi pártokat csípőből elutasító választókkal, hogy ez az új párt valóban más: más, mint a hatalmiak, de különbözik a hasonszőrű ellenzékiektől is. A másik rendkívül fontos tényező, hogy ki mindenkit sikerül Živkovićnak maga mellé állítania. Legtöbben e tekintetben Vesna Pešićet emlegetik, aki kétségtelenül egy fontos húzónév, és Živković egészen biztosan számít rá. Más kérdés, hogy Pešić következetes szeretne-e maradni ahhoz az elvéhez, hogy többé nem csatlakozik egyetlen párthoz sem.
Živković kétmillió potenciális szavazóról beszél, akiket az új párt szerinte meg tud majd szólítani. A következő választáson minden eredményt, ami 10 százalék alatt lesz, kudarcként élné meg – mondja. Bár a választásokig elvileg még bő három és fél év hátravan – a realitás talaján maradva –, egyetlen pártnak sem sikerülhet leváltania a teljes jelenlegi politikai garnitúrát, szőröstül-bőröstül. Az nagyon szépen hangzik, hogy valaki szilárd elképzelésekkel vág bele a politikai harcba, de ha nem akar ellenzékből politizálni, kénytelen lesz kompromisszumokat kötni, és bizonyos engedményeket tenni. Tulajdonképpen ezt jelenti a đinđići út is.
Magyarra fordítva: a formálódó pártnak előbb-utóbb meg kell találnia az együttműködés lehetséges formáit mind a liberálisokkal, mind a demokratákkal, még ha egyelőre ezzel ellentétes mozgások is játszódnak le éppen, és jelenleg az LDP és a DP szimpatizánsainak, tagjainak és kádereinek elszipkázása van folyamatban. Egy érdekes momentum, hogy az LDP-ből kilépett niši tagok egyike, Sanja Jefić Branković köztársasági parlamenti képviselő. És mivel a képviselők maguk rendelkeznek a mandátumuk felett, könnyen megtörténhet, hogy a Živković-féle párt azon nyomban parlamenti párttá avanzsál a volt LDP-s hölgy által. Még négy képviselőt magukhoz csábítanak a parlamentben, és máris megvan a képviselőcsoport.
De maradjunk a magyarra fordításnál: Živkovićnak akkor van esélye, ha képes lesz eljátszani a szerb Bajnai Gordon szerepét. A párhuzamok adottak: mindketten rövid ideig irányították az országot, mindketten Nyugat- és piacorientáltak, némi szocialista beütéssel – azt is mondhatnám az egyszerűség kedvéért, hogy balliberálisok, még ha ez így nem is sokkal több puszta szitokszónál –, mindketten visszavonultak, majd visszatértek a politikai életbe, mindketten egy kelet felé (is erőteljesen) nyitó, konzervatív kormányt szeretnének megbuktatni – még ha a két ország irányítói között nehéz is volna egyéb kapcsolódási pontokat felfedezni.
Bajnai azonban már a kezdet kezdetén fölismerte, hogy egyedül, egyetlen párttal nem fog menni. A hatalom leváltása csakis széleskörű ellenzéki összefogással lehetséges. Mivel azonban Szerbiában nem léteznek olyan tömeges civil szervezetek, amelyek adott esetben emberek ezreit, tízezreit képesek az utcára szólítani, amelyeknek élére lehetne állni és marginalizálni általuk a többi ellenzéki pártot, marad a társkeresés a kissé elnyűtt és nem is túl tiszta politikai porondon.
