A magyar és a szerb államfő keddi budapesti tárgyalásukon megállapodtak abban, hogy jövőre közösen hajtanak fejet az 1944/45-ös délvidéki megtorlások, vérengzések áldozatainak emléke előtt, miként az 1942-es újvidéki áldozatok előtt is. Ezzel megtörténne a politikai megbékélés, s a véres események feltárása már a történészekre tartozik. A magyarellenes megtorlások történészi vizsgálata, az áldozatok számba vétele a magyar–szerb akadémiai vegyes bizottság megalakulásával vette kezdetét. Az eddig elvégzett munkáról és a további teendőkről Fodor Istvánnal, a bizottság tagjával, a zentai Történelmi Levéltár igazgatójával beszélgettem.
Az említett bizottság az 1941 és 1948 között áldozatul esett civilek azonosítása céljából alakult. Emellett a szerb kormány létrehozta a sírfeltáró bizottságot is, amely a partizán-atrocitásokat vizsgálja – egyelőre jórészt levéltári kutatások alapján –, vagyis az orosz hadsereg bejövetelétől, az 1944. szeptember 12-étől kezdődő időszakot. A szerb–magyar vegyes bizottság keretében két kutatócsoport dolgozik a Vajdaságban: a Tartományi Levéltárban alakult csoport Mezey Zsuzsanna vezetésével a belgrádi levéltárakban is végez kutatásokat, míg Fodor István a kilenc vajdasági regionális levéltár munkáját koordinálja. A sírfeltáró bizottság tagjaival együtt nagyjából harminc kutatót ölelnek fel ezek a csoportok.
Hosszú előkészületek után alakult meg a vegyes bizottság, majd ismét egy év múltán kezdődött meg az érdemi munka. Mi az oka a hosszadalmas előkészületeknek? – kérdeztem Fodor Istvántól.
– A legnehezebb az volt, hogy kialakuljon az együttműködés a sírfeltáró és az akadémiai bizottság között. Egy teljes évig tartott az egyeztetés, a tavalyi esztendő ráment a tárgyalásokra. Csak december végén született egy együttműködési megállapodás az akadémiai és a sírfeltáró bizottság, illetve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet között, merthogy a Magyar Nemzeti Tanács az intézetet bízta meg a kutatások technikai lebonyolításával, a koordinálással. Az idén kezdődött tehát a munka, és az első szakasz le is zárult az év közepén, ezt a Magyar Nemzeti Tanács pénzelte magyarországi forrásból, mintegy hatmillió dinár értékben. Ezt követően kezdődött a második szakasz, amelynek költségeit a szerb oldal fedezi, talán hétmillió dinár értékben. Kiváló csapat jött össze a regionális levéltárakban, de kiváló az együttműködés a csoportok között, a sírfeltáró bizottság kutatóival és Belgráddal is. Nagy eredménynek tartom, hogy nemcsak a magyarok, hanem szerb kollégák is kutatják ezt a témát.
Miből állt az eddigi kutatás?
– A munka lényege, hogy két táblázatot készítünk az áldozatokról, az egyik az 1944. szeptember 12-éig szóló időszakot öleli föl, a másik az ezt követő kort. A kutatók havonta írásbeli jelentést is készítenek, aminek alapján elemezni tudom, hogy milyen irányba érdemes kutatni. Mert nagy reményekkel voltunk például a népbizottságok iratai iránt, de azokban alig-alig van érdemleges adat. Honlapot működtet a sírfeltáró bizottság, az akadémiai bizottság magyar és nemrég óta a szerb tagozata, valamint a művelődési intézet is. Lényegében ugyanazokat az adatokat közlik, csak a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapja magyar nyelvű. A tömeges adatokat azonban nem visszük be a táblázatba. Az újvidéki razzia például teljesen fel van dolgozva, mi tudjuk, ismerjük, de nem töltjük az időt azoknak a táblázatba vitelével. Ugyanúgy digitalizáltuk egy, a Nagybecskerek melletti német haláltábor kartonjait – ott hatezernél is több név szerepel –, miként a Zombor környéki haláltáborok kartonjait is. Hasonlóképp digitalizáltuk a járeki anyakönyveket, mivel azokba bevezették az áldozatokat, valamint a művelődési intézet megtette ezt a Matuska Márton gyűjtésével is. Ezeket az adatokat egyelőre tehát csak gyűjtjük.
Hallani lehet olyan véleményt is, hogy nem igazán eredményes a kutatómunka.
– Havi átlagban körülbelül ezer embert azonosítunk. A sírfeltáró bizottság honlapján már tizenhétezer adatsor, tehát ennyi név van, az intézet honlapján körülbelül tizennégyezer. Ötezer körül vagy afölött van a magyar nevek száma, ami azt jelenti, hogy egyetlen év alatt több magyar áldozatot azonosítottunk, mint az egykori ankétbizottság, amely kilenc éven keresztül működött a tartományban – és azokat a neveket egyelőre még nem használtuk föl. Emellett a haláltáborok dokumentumai is tizenöt-tizenhatezer nevet tartalmaznak, főleg németekről van szó, kivéve a járekit. Összesen tehát mintegy harmincezer áldozatot azonosítottunk. Egy év alatt ez óriási eredmény. Zomborban még nem bukkantunk célravezető adatokra a magyarellenes megtorlások esetében. Ott legtöbbet a bírósági dokumentumok ígérnek, mert előbb-utóbb mindenkit holttá nyilvánítottak. Ez az anyag még nem került a levéltárba, ezért kicsit nehéz hozzáférni. Az újvidéki dokumentumokról nem tudjuk egyelőre, hogy hol vannak, de találtak már a belgrádi katonai levéltárban is Újvidékre vonatkozó adatokat.
Eszerint továbbra sem lehet hozzávetőlegesen sem tudni, hogy mennyi magyar esett áldozatul?
– A történelemtudományban ismerős, hogy minden náció a saját áldozatainak a számát föl szokta nagyítani, és nagyon szélsőséges adatok láttak már napvilágot a magyar áldozatokról is. Közismert, hogy Cseres Tibor negyvenezret említ, mostanában több tízezerről hallunk, egy német kutató pedig kétezernél kevesebbre becsülte a magyar áldozatok számát Vajdaságban. Jó lenne, ha végre befejeződne a számháború, mert ezeket az adatokat – így vagy úgy tolmácsolva – a politika mindig fölhasználja. A végső számot sosem fogjuk megtudni, de nagyon jó aránnyal közelítünk majd hozzá.
Miként járul hozzá a kutatás a megbékéléshez és milyen gyakorlati haszna van?
– A gyakorlati haszna máris megmutatkozik, mert a levéltárak adatokkal tudnak szolgálni, amikor azt az ügyfelek vagy a bíróságok kérik az áldozatok rehabilitálásához, ami a vagyon-visszaszármaztatás föltétele. Csak a zentai levéltárba naponta két-három kérelem is érkezik a rehabilitáció iránt. A megbékéléssel kapcsolatban elmondhatom, hogy van olyan család, amely évtizedeken keresztül abban a hitben élt, hogy egy szerb család adta föl a hozzátartozójukat, és most derült ki a tévedésük. Vagy például Moholon sokaknak szent meggyőződése volt, hogy a moholi és adai kivégzéseket a moholi szerbek követték el, s most már egyértelműen kiderült, hogy az OZNA különítménye. A megbékéléshez szükséges, hogy letisztuljon a kép, akkor talán az emberek kicsit megnyugszanak. És mindez hozzájárul ahhoz, hogy kicsit normálisabb viszonyok között éljünk itt egymás mellett.
Mikor mondhatjuk el, hogy befejeződött a kutatás?
– Induláskor a kollégák segítségével összeállítottam azoknak az anyagoknak a jegyzékét, amelyekben szó lehet az áldozatokról. Benne voltak a vajdasági levéltárak, a tartományi levéltár, például a katonai levéltár stb. Ez a fondjegyzék akkor tizenhatezer iratfolyóméter anyagot ölelt fel – természetesen élére állított dobozokra gondolok. Utána szűkítettünk a kört, és arra jutottunk, hogy mintegy három kilométer iratfolyóméter anyagot biztosan át kell nézni. Ezek között van rendezetlen is, az nagyon lassan halad. Az a tíz ember, aki a vajdasági levéltárakban ezzel a témával foglalkozik, havonta 30–40 métert tud átnézni, egy évben tehát 400 méternyit. Persze tudjuk, hogy mihez nyúljunk, hol találunk nagyobb eséllyel az áldozatok neveire, meg ha azt is tudjuk, hogy mások is dolgoznak ezen – Belgrádban és másutt is –, akkor azt mondhatom, hogy még egy év mindenképp kell a kutatásra, utána pedig már szelektíven dolgozhatnánk, felmérnénk, hogy melyik vajdasági levéltárban érdemes még kutatni.
Korábban az is szóba került, hogy sokat segíthetnek a megtorlások föltárásában a még fellelhető szemtanúk, illetve azok, akik fel tudják idézni az akkor látottakat-hallottakat.
– Ezt a munkát a Kiss Lajos Néprajzi Társaság vállalta. A személyes véleményem viszont az, hogy az újabb oral history most már kevés megbízható adattal szolgálhat. Az utóbbi mintegy két évtizedben ugyanis számos cikk, sőt könyvek jelentek meg, amelyek ezzel a témával foglalkoznak. Valószínű, hogy akik közvetlenül érintve voltak az atrocitásokban, azok olvastak is az eseményekről, és a gyerekkori emlékek ilyen időtávlatból összemosódhatnak az olvasmányélményekkel. Hasznosak lehetnek viszont az „eredeti”, tehát a korábban közölt visszaemlékezések.
A honlapokon kívül miként jutnak el a nagy nyilvánossághoz a feltárások eredményei?
– A szegedi megyei levéltárral mi korábban kezdtük ezeket a kutatásokat, jelent már meg kötet, az év végéig pedig valószínűleg újabb két könyvet adunk ki, amelyek a szűkebb Tisza mentével foglalkoznak. Emellett a két levéltár a Vajdasági Magyar Művelődési Intézettel közösen tervbe vette egy kiadvány megjelentetését, amely tizenhat olyan személy életútját kíséri végig, akik a 44/45-ös „események közelében voltak” például túlélőként vagy éppen politikusként.
