Politikusaink elégedettek lehetnek: az álmából felköltött hazánkfia is tudja már, hogy ki Szerbia legnagyobb barátja. De az ellenség felsorolása körül is nagyfokú az egyetértés.
A barát az, aki megvette kőolajiparunkat, közben milliárdos támogatást ígér megroggyant gazdaságunk talpra állítására. Az ellenség soraiban pedig ott vannak azok, akik hátráltatják az EU-ba való belépésünket, „közben elveszítették a második világháborút”. Persze ide tartoznak azok is, akik bombáztak bennünket. Szóval a dolgok állása egyértelmű.
Nagybecskereken is érezhető a „nagy testvér” felé való fordulás. A korábbi orosz nagykövet elköszönt, az új bemutatkozott. Harminc kilométerre az udvarnoki földgáztározó pedig megtelt orosz gázzal. Ennek azonban van egy szépséghibája: nem jut belőle a nagybecskerekieknek. Pedig „Bánát fővárosa” köztudottan a legnagyobb földgáz-fogyasztó Szerbiában. Ráadásul annak idején épp itt alakították meg a kőolajipari vállalatot, mert hogy Jugoszláviában itt találtak először kőolajat meg földgázt. Nos ebből ma annyi „haszna” van a Béga menti város lakóinak, hogy „nekik jár” a gyengébb minőségű (hazai) földgáz, amiért mégis annyit fizetnek, mint a jobb, orosz gázért, melyet az ország többi részébe szállítanak.
Az első orosz kézbe jutott nagyobb bánáti ipari létesítmény a csődbe jutott Proleter szőnyeggyár volt. Az új tulajdonos akkor a nagybecskereki városházán megtartott sajtótájékoztatón bejelentette, hogy hamarosan (néhány hónapon belül) újraindítja a termelést. Az eltelt hét év alatt annyi történt, hogy Antonov gazda továbbra is árusítgatja a gyárral együtt megvásárolt árukészletet, és kihelyezték a gyár új nevét tartalmazó táblát: TVB (Tepisi Veliki Bečkerek). Attól kezdve pedig „se kép, se hang”.
Nemrég orosz konzorcium vette át a Minel-Fepo villamossági berendezést gyártó nagybecskereki gyárat, amely kivitelének a nagyobb részét az utóbbi években Oroszországba szállították. Aztán váratlanul leálltak a termeléssel. A munka nélkül maradt dolgozók időnként a gyárudvarban tiltakozó összejövetelt tartanak. Állítólag a közelmúltban hasonló sorsra jutott a helybeli Begej hajógyár is, amely holland kézből került a baráti országból való tulajdonos kezébe. Ott is tart az átszervezés (ami alatt elsősorban elbocsátásokat kell érteni), de persze nem dolgoznak.
Az említett gyárak dolgozói pedig a munkanélküliek hadát gyarapítják Nagybecskereken, amely nélkülük is vagy húszezer személyt számlál. Közben a sokak szerint nem éppen kedvelt országból érkező beruházók új munkahelyeket nyitnak a Béga menti városban. A napokban az ország elnöke is eljött a német Draexlmaier Automotive új munkacsarnokának a megnyitójára, amely hatmillió eurós beruházással 806 munkahelyet nyitott nagybecskereki üzemében. Korábban a francia Mecaplastban 150-en jutottak kereseti lehetőséghez, előtte az olasz Modital foglalkoztatott több mint száz embert.
A fentiek tükrében át is lehetne értékelni azt, hogy valójában ki a barát és ki az ellenség. De erre nincs szükség. Mert a háborúk ideje (remélhetőleg) errefelé is lejárt. Csak egyesek fejében él még.
