A felújított református templom, mögötte az evangélikus
Egyik-másik anyaországi elcsodálkozik azon, hogy itt a Délvidéken még tudunk magyarul. Ugyanúgy egy nagybecskereki is meglepődhet azon, hogy Dél-Bánátban még hallani magyar szót. Hisz nem könnyű magyarnak lenni és annak is maradni a nemzetrésztől elszigetelt területen, melynek a magyarlakta települései egymás közt is csak nehezen tartják a kapcsolatot. Megmaradni, a déli régiókra jellemző szegénységben – magyar tannyelvű oktatás nélkül –, minden elismerést kiérdemel. Az egyik ilyen magyar sziget Hertelendyfalva.
Egykor önálló település volt a valamivel több mint ötezer lakosával (ebből 1800 magyar és mintegy nyolcszázan szlovákok, a többiek szerbek vagy más nemzetiségűek) 1964 óta közigazgatásilag Pancsova része.
Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza mellett egyike azoknak a településeknek, ahova 1883-ban bukovinai székelyeket telepítették. Thomka Károly református lelkész vezetése alatt érkezett több száz család az Al-Duna vidékére a jobb élet reményében, hogy a nincstelenséget új hazára váltsák. Munkát és biztonságot ígért nekik az akkori magyar kormány. Az Állami Kincstár támogatásával 1902-ben felépült a református templom, melyet együtt szenteltek fel a már itt élő német és a szlovák hívek részére épült evangélikus templommal. Nyilván más lett volna a sorsa sok bánáti templomnak, ha a későbbi betelepítések is ilyen szellemben történnek. De ez már egy másik téma.
A település újabb kori történetében a hatvanas évek eleje hozta a nagy változást, miután a tőszomszédságában felépültek a vegyi gyárak (Vegyi Művek, Kőolaj-finomító, Műtrágyagyár). A hertelendyektől elvették a legjobb termőföldet, szőlőseiket, a gyümölcsösöket. Házaik szomszédságában pedig szaporodtak a mérget fújó kémények. Csak egy négysávos út választja el őket a gyáraktól. Közben a jól fizető munkahelyekből sem jutott sok a fiaiknak. Az ideköltözötteket részesítették előnyben, akik lakásokat kaptak Pancsován, a Testvériség-egység utcában meg építkezhettek. Így változott a település nemzeti összetétele is. Az ötven év alatt tönkretették Hertelendyfalvát, amely annak idején, ahogy mesélik, szép kis falu volt, egyaránt közel a városhoz és a Dunához.
A munkát kapott magyar fiatalok egy része elhagyta a falut, mivel a szomszédos Pancsován kapott lakást. Megindult a nyugati országokba való kivándorlás, felgyorsult a beolvadás, itt is divattá vált az „egykézés”, ami a magyar tannyelvű oktatás megszűnéséhez vezetett.
A következő érvágás az újabb kori háborúk és az ország bombázásakor következett be. Többek között a Vegyi Művek udvarában elégett háromszáz tonna VCM nevű, a műanyaggyártásnál használt, erősen rákkeltő anyag is. De ökológiai incidensek voltak korábban, meg később is. Azt mesélik most is, hogy a környéken ritkaság a természetes halál. Megkétszereződött a rákbetegségben elhunytak száma, az emberek nemegyszer zsebkendővel a szájukon mentek a vasárnapi istentiszteletre. Ezeket az apokaliptikus éveket átélte Halász Béla református lelkész is, aki 1988-ban Szabadkáról került a hertelendyfalvi parókiára, mely alig ötven méterre van a Vegyi Művek főbejáratától. Akkor feleségével és három gyerekével érkezett, ma Halászéknak öt felnőtt gyereke van, fiuk a napokban kezdi lelkészi szolgálatát Maradékon, a tiszteletes úr pedig megszentelte negyedik unokáját is.
Az ezer lelket számláló hertelendyfalvi hívőközösség mellett ő végzi a pancsovai, belgrádi, fehértemplomi, verseci és a fejértelepi reformátusok lelki gondozását is. A székelységükre büszke hertelendy hívek hétről hétre megtöltik a nemrég felújított templomot, ahol felváltva énekelik a székely és a magyar himnuszt. Közben épül a közösségi ház, melyben majd helyet kap az egyház hétvégi óvodája, amely most ideiglenesen a Tamási Áron Székely-magyar ME-ben fogadja a legkisebbeket. Erre nagy szükség van, mert az idén nem volt öt magyar gyerek, s így nem nyílt magyar osztály a helybeli általános iskolában.
– Idejövetelkor azt tapasztaltam, hogy az emberek, ha nem is dúsgazdagon, de tisztességes körülmények között éltek. Hertelendyfalván akkoriban nemigen volt munkanélküli. Ma viszont ritka az olyan család, amelynek egyik felnőtt tagja dolgozik. A földből sem könnyű megélni, az idén mindent elvitt a szárazság. Volt rá példa, hogy egy hold földről hat kosár kukoricát szedtek le. Egyébként kevesen is foglalkoznak már földműveléssel. Úgy látom, hogy depresszióban vannak az emberek. Egy depressziós városnak a része lettünk, ahol már senki senkiben nem bízik, az emberek pedig nem eléggé tettre készek. Pedig az élet egy harc, amit végig kell harcolni. Nekünk most ez jutott itt a 21. sz. elején. Kopik bennünk az Istenismeret, csak erre a látható világra tudunk állandóan figyelni, mely tele van viharokkal, gondokkal. Ezért lenne szükség egy lelki megújulásra. Nem zseniális politikus és egy „szuper” politikai párt kell, amely majd okos politikát tud folytatni, hanem a lelki megújulásra van szükségünk, hogy visszanyerjük a lelki egyensúlyt, amit valahol, valamikor elveszítettünk. Itt a szórványban is, nem csak a tömbmagyarságban.
Az utóbbi időszakban hogyan alakult az elvándorlás?
– Sokan távoznak most is. A kilencvenes években több százan költöztek el innen, akkor veszítette el a gyülekezet a legtöbb tagot. Az idén is két házaspár, akit itt eskettem, elment. Az egyik Németországban él, a másik Londonban. Nem hiszem, hogy az emberek szívesen hagyják el a szülőfalujukat. Javítani kellene az életszínvonalon. Minden más, nemzetpolitika, állampolitika, mind kútba esik, ha nincs gazdasági alapja, ha nincs munkalehetőség, és nincsenek meg a tisztességes élet alapfeltételei. Az is tény, hogy mi is elkényelmesedtünk, talán azért is, mert nem vagyunk túl szorgalmas emberekkel körülvéve. Panaszkodunk, közben a házunk előtt sem söprögetünk. Pedig nem szabad elfeledni, hogy őseink becsületesen dolgoztak, volt sok gyerek is, akik mind dolgoztak, a család összetartott. Sajnos ma a család már nincs az értékrendje csúcsán. Ebben a fordított értékrendben fontosabb a karrier, a pénz. Közben üresedik a falu. A Petőfi utcát „magyar” utcának hívják, de már ott is a magyarok lassan kisebbségben lesznek. Az sem vigasztal, hogy a „tótút” sem az már. A „német út” sem, hisz a németek már rég elmentek. Maradnak az idősek, akikre az idősek otthona vár, pedig a gyerekeikre lenne szükségük.
A tömbmagyarságtól távol eső nemzetrészben sokszor jogosan érzik azt, hogy megfeledkeztek róluk.
– A legújabb népszámlálás adatait még nem tudom, de tíz évvel ezelőtt több mint négyezer ember vallotta magát magyarnak Pancsován, Dél-Bánátban 15 ezren. Ez egy komoly létszám. Sajnos ez a terület el van hanyagolva. Nem sokat törődik vele a magyar politikum sem. Azt tapasztaljuk, hogy ide semmi sem ér el. Pedig a nemzet határa itt van. A nemzetet a határain kell hogy védjék, nem belül. Nem Újvidéken kellene, hogy kezdődjön az első vonal, Szabadkán meg erődöt építeni: itt él a nemzetnek egy értékes része a határon – mondja Halász Béla tiszteletes úr.
Lángolt a kémény
A gyárkémények már nem ontják annyira a füstöt a hertelendyekre. Nyilván, hogy a gazdasági válság is hozzájárult ahhoz, hogy tisztább legyen a környék levegője. Ebből persze több ezer munkanélküli is lett Pancsován. Szerda este azonban újra nyugtalanságot okozott a Vegyi Művek kéményén megjelent lángcsóva, de ez úttal nem szólalt meg a vészjelző sziréna. Azzal nyugtatták meg az embereket, hogy a lángnyelvek mindig felcsapnak, amikor újraindítják a berendezéseket. Ugyanis folyamatban van a berendezések felújítása, ami után majd csökken a levegő szennyezése. Legalábbis ezt ígérik.
