Nemrégen a nemzeti tanács összeállította az itthoni magyar nyelvű tájékoztatásra vonatkozó médiastratégiáját; jelenleg az országos stratégiáról folyik a vita; egy-két éve a magyarországi médiaszabályozás borzolta föl (indokoltan vagy sem) az uniós kedélyeket is. Társadalmi és gazdasági bizonytalanságban mintha a sajtóra is jobban rájárna a rúd, mint nyugalmas időkben. A szabadságáról pedig örökké vitatkozni fognak.
A közelmúltban Budapesten a Médiatanács Médiatudományi Intézete két kötetet adott ki a határon kívüli magyarság médiumairól, egyikben az asszimiláció és a médiahasználat összefüggéseivel is foglalkozik. A könyvek szerkesztőjével, Apró István médiatudományi munkatárssal, lapunk egykori újságírójával beszélgettem a tapasztalatokról, visszatekintve a régi, zentai szerkesztőségi időszakra is.
Dobos Ferenc kötetének a címe: Nemzeti identitás, asszimiláció és médiahasználat a határon túli magyarság körében 1999–2011. Maradjunk csak a médiahasználat és a beolvadás kapcsolatánál, mert ilyesmiről eddig nem nagyon olvashattunk.
– Nem állíthatom azt, hogy a média hatással van az asszimilációra, hanem az összefüggéseket világítja meg egy ilyen kutatás. Azt látom, hogy bizonyos társadalmi rétegek érintettebbek egy ilyen folyamatban, mások viszont kevésbé. Vegyes házasságokban a gyereküket már nem magyar nyelvű iskolába írató szülők esetében például sokkal markánsabban kimutatható, hogy a többségi médiát követik. Viszont mi igazán aggasztónak azt a jelenséget ítéljük meg, hogy a viszonylag szilárd identitásúnak gondolt rétegek között is erőteljesen növekszik ez a médiahasználat, tehát az anyanyelvi visszaszorul. Nem arról van szó, hogy baj lenne, ha valaki tájékozódik a többségi televízióból is, és olvassa azokat a lapokat, nagyon is kívánatos az, hogy többoldalúan, több forrásból szerezze információit. Mert a mai ember médiahasználatára éppen az jellemző, hogy egy-egy forrásra rátapadva tájékozódik, s másnap a munkahelyen úgy adja elő az ő kedvenc csatornájának a híranyagát, mint a saját véleményét, egyáltalán meg se szűrve, sem a saját, önálló gondolatain át – ha még nem áll annyira a média befolyása alatt, hogy van önálló véleménye –, sem pedig azáltal, hogy többfajta forrást összevetve alakítana ki valamilyen véleményt. Tehát a többirányú tájékozódás hasznos, de ha egyre inkább hanyagolja az anyanyelvi forrást, ilyen megvilágításban az már negatív tendenciának ítélhető.
– Ha valaki nem néz, nem olvas, nem hallgat értékorientált és információátadó műsorokat a saját anyanyelvén, akkor egy idő után elveszíti azt a képességét, hogy dekódolja a megfelelő hívószavakat és kulcsszavakat, melyeket ezek a műsorok közvetítenek, és amelyeknek az a szerepük, hogy tájékozódjon az ember a világban, meglegyen a véleménye a politikáról, társadalomról, a problémákról. Mindennek a növekvő politikai/közéleti alulinformáltságnak, illetve érdektelenségnek folyományaként pedig egyre inkább védtelenné válnak a határon túli magyar közösségek érdekeivel ellentétes ideológiai/politikai manipulációkkal – az asszimilációs nyomással – szemben.
Az utóbbi évtized a külhoni magyarság körében is az internet hatalmas előretörését hozta. Vannak áldásos és átkos hozadékai is…
– A vizsgált négy régióban – Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban – élő magyar közösségek tagjainak médiahasználatával kapcsolatban megismert szerteágazó tendenciák összességében igen nyugtalanító állapotról tanúskodnak, különös tekintettel a jelenleg tapasztalt negatív tendenciák várható következményeire. E téren a fiatal korosztály, valamint az asszimiláns rétegekhez tartozók médiahasználati szokásai már jelenleg is baljós jeleket mutatnak, ami az anyanyelven való információszerzéstől való nagyfokú elfordulásban nyilvánul meg csaknem mindegyik médiafelületen, így az internetre vonatkozóan is. Most már azonban nem nélkülözheti sem a nyomtatott sajtó, sem a rádió, hogy egy jó weboldala legyen, ezzel lehet megközelíteni a fiatalabb generációkat, és ha ott érdekes információkat talál, akkor valószínűleg visszatér vagy ott marad ennél a médiumnál. Az internet egy kitörési pont lehet, egy irány, amit „meg lehet fogni”.
Elhangzott, hogy ott marad meg egy közösség, és az értékeit ott tudja megőrizni, ahol legalább egy háromszáz fős csoport együtt él, együtt mozog, fizikailag is közel vannak, tehát zárt csoportot tudnak alkotni, nyilvánvalóan ismerik egymást, az interakciók olyan erősek, hogy ők egymásban fönntartják a nyelvet, a hagyományokat, szokásokat, a saját értékrendjüket. Erre már sok embernek nincs lehetősége, akik kivándoroltak szanaszét a nagyvilágba, Amerikába, Ausztráliába vagy akár csak Nyugat-Európába is, vagy otthagyták az ilyen hagyományos közösségüket Erdélyben, és eljöttek Magyarországra egy nagyvárosba, ahol ők szintén ugyanúgy elkallódnak egymás számára, mintha Los Angelesben lennének. Vagy említhetném Kolozsvárt, ahol néhány nappal ezelőtt voltam, és az, aki a hatvanas években szocializálódott, és úgy tudta, hogy Kolozsvár egy magyar többségű város, az most teljesen megütődve és idegenként bolyong a városban, ahol ha nem megy el egy magyar színházba vagy egy magyar kocsmába, akkor egész nap úgy mászkálhat, hogy nem hall egy magyar szót sem. Pedig sok magyar él Kolozsváron most is, csak éppen ez a lehetőség nincs meg, hogy háromszázan valahol együtt élünk, és megosztjuk egymás búját-baját. Ez az, amit az internet viszont nyújthat, tehát a szétszórt közösségek ugyanúgy megteremthetik a maguk háromszáz vagy akárhány fős kis közösségüket. És érezhetik úgy, ha esténként beülnek a gépük elé, hogy tartoznak valahová, hogy van egy közösség valamilyen alapon, akár úgy, hogy egy faluból vándoroltunk el, és találkozunk esténként, hogy megbeszéljük egymás problémáját. Ez betöltheti azt a nagyon fontos potenciált, amit egy közösség nyújthat. Olyan lehetőség ez, amiről tíz évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk volna.
Kicsit elkanyarodok a tudományosságtól, de a lényegtől és a médiától nem: dolgoztál újságíróként a Magyar Szó zentai szerkesztőségben, majd Baranyából tudósítottál, belülről is láttad, kívülről is látod a sajtót. Hogyan tekintesz a „fejlődésre”?
– Biztosan megszépíti az idő a múltat, és az ember sok mindent idealizál. Minden reggel azzal kezdem a napomat, hogy több hírportált átfutok, és általában már a címektől ideges leszek. Még egész komoly újságok is – hogy kikényszerítsék a kattintást – olyan bombasztikus címeket használnak, ami megengedhetetlen volt abban az újságírásban, amit én ismerek, illetve nem tudom, milyen címeket fogunk adni, ha meteorit csapódik a földre, mert az összes bombasztikus jelzőt ellőjük teljesen banális dolgokra. Olyasmire gondolok, hogy megjelenik egy hír: Térdig vérben gázolt Budapest. E mögött mi lehet? Nem az, hogy a véradóközpont tartálykocsija fölborult a Nagykörúton, és elöntötte a vér az egész útkereszteződést, hanem az, hogy esett a budapesti tőzsdeindex. Ilyesmit számtalant lát az ember. Ha a Magyar Szóban zavarnak az általam már kiküszöböltnek hitt fordítási anomáliák, gyermekbetegségek, akkor az anyaországi sajtóban ennek még a többszörösét látom, nem abból az okokból, hogy átvettek a Betától anyagot, és rosszul fordították le, hanem azért, mert olyan mértékű szakmai analfabetizmus uralkodott el a mostani újságírók között, hogy az elképesztő. Annak idején még a mi kicsi szerkesztőségünkben is megvolt mindenkinek valamiféle területe, meg úgy nem ment oda az ember elkészíteni egy anyagot, hogy valami fogalma ne legyen a témáról, arról a szakterületről, amelybe beleütötte az orrát. Emlékszem egy riportra, amelyet arról készítettem, hogy hatorsós esztergapadot gyártottak egy moholi kisüzemben, és ki kellett bontani a műhely ajtaját, hogy kivihessék a gépet. Elkészítése akkor hihetetlen nagy teljesítmény volt. A mérnökök azt hitték, hogy majd kérdezek pár hülyeséget, ők pedig mondanak pár jó mondatot, és tíz perc alatt befejezzük az interjút. Ezzel szemben két és fél óráig tartott a beszélgetés, rákérdeztem például, hogy elektronikus vezérlésű-e vagy digitális a gép, s a végén megjegyezték: nem is tudták, hogy az újságírónak ennyi mindenhez értenie kell. Ezt most már nagyon hiányolom, de nem ilyen szinten, mert ennek a tizedén sincsen a mai újságírók egy részének, sajnos nem kis részének a tudása ahhoz, amiről ír. És ez lépten-nyomon kibukik. Én nagyon nem szeretnék most egy ilyen gyorsan pörgő szerkesztőségben dolgozni, ahol a felületesség és a gyorsaság együtt jár. Ehhez képest, amit mi annak idején csinálhattunk, azok idillikus viszonynak tűnnek. Egyrészt volt időnk foglalkozni a pozitív hírekkel, most erre nincs idő, meg szándék se. Mert a pozitív hír nem hír, tehát a bulvárosodás a legkomolyabb lapokra is jellemző. Hogyha nem gázolunk térdig vérben, akkor az már nem érdekes, az olvasók, a hallgatók, a nézők ingerküszöbe növekszik, most már nemhogy a nyíl nem üti át az érdektelenség/érdeklődés falát, hanem egyre nagyobb dárdák vagy ágyúk kellenek hozzá, és ez nagyon nem tetszik. Ebbe nem fér bele az, hogy egy közösség vagy egy ember elért egy jó eredményt.
Húsz évvel ezelőtt, amikor az első magyar show-műsorok megjelentek, már akkor azt gondolta az ember, hogy no, ennél már nincs lejjebb, és azóta mindig van lejjebb. S ha valaki hiányolja a kis színes írásokat vagy igényesebb nagyobb riportokat, amiket szerencsénk volt művelni valamikor a világ legjobb magyar nyelvű napilapjának nevezett újságunkban, eljöhet az idő, hogy az igény is kihal, mert ha túl hosszú ideig nem olvashatják az emberek az ilyen írásokat, akkor azt sem fogják tudni, hogy léteztek és létezhetnének.
