Néhány éve egy rádióelőadásban hallottam, valamelyik skandináv államban mindössze húszan beszélik egy népcsoport nyelvét, egyikük mégis szótárt készített, a szavak angol megfelelőjével egyetemben. Heroikus, egyben kissé bizarr vállalkozás, konstatáltam magamban. Nemrégiben érkezett egy MTI-hír, hasonló jelleggel, csak éppen kisebb számadattal. Nos, mint kiderül, a világon összesen már csak ketten beszélnek folyékonyan egy Mexikóban honos nyelven, egyikük 75 éves, másikuk 69 esztendős, mindketten férfiak.
Ők viszont nem kommunikálnak egymással; nem mintha haragban lennének, nem, sőt, alig fél kilométerre laknak egymástól – egyszerűen nincs miről beszélgetniük, nincs mondanivalójuk egymás számára. Így hal ki rövidesen az ayapaneco nyelv. Vagy mégsem? Bizonyos Danial Suslak amerikai nyelvantropológus, az Indianai Egyetem tudósa fejébe vette, hogy csapatával együtt összeállít egy ayapaneco–angol szótárt. Ne kérdezzék, hogy kinek, az egész így bájos. Azonfelül létezik-e szimpatikusabb és a költészethez közelítőbb, mint a veszendőséggel szembeni kilátástalan küzdelem? (Bár: titkosírás, titkos nyelv – az FBI még hasznát veheti).
Aki viszont gyakorta utazott hajón a XVIII. században, időnként a teljes némaságra kárhoztatott. Így járt a „pozsonyi Robinson” is, rendes nevén Jetting Károly, aki 1730 őszén született. Ügyes, szorgalmas tanuló lévén a gimnázium után egy bécsi ügyvédnél írnokként vállalt munkát, de ez nem elégítette ki becsvágyát, szeretett volna világot látni. Egy londoni bankár Szenegálban szerzett neki hivatalt, odautazás közben azonban hajója viharba keveredett és zátonyra futott. Összeeszkábált tutajon néhány társával sikerült ugyan elmenekülnie, de rabszolga-kereskedők találtak rájuk és el is adták őket. Onnan szabadulva marseille-i konzulnak nevezték ki, ám ismét tengerre szállt, megint viharba került, hajótöröttként magányosan éldegélt egy szigeten, mígnem kalózok bukkantak rá – és szintén eladták a rabszolgapiacon. Egy Selim nevű gazdag török vette meg, aki barátjául fogadta, majd visszaadta szabadságát is. A mókázó kedvű istenek azonban intézkedtek: a visszaúton ezt a hajót is támadás érte, hősünk úszva menekült egy lakatlan szigetre, ahol teljesen egyedül élt Robinson módjára kilenc hónapon át, kókuszdiókkal táplálkozva.
Ne folytassuk bonyolult történetét, végül csak hazakerült Pozsonyba, és békés, nyugodt polgárként ott élt 1790-ben bekövetkezett haláláig. A pozsonyi Szent András temetőben hantolták el, majd (miután Bécsben előkerült egy róla és a kalandjairól szóló könyv), 1844-ben a városi tanács új, reprezentatív síremléket állíttatott fel a neves szülöttnek, egykori sírja helyén, amely azóta is az egyik legszebb emlékmű a Szent András temetőben. A hatalmas, neogótikus oltárt idéző homokkőépítmény közepén tengeri vitorláshajó képe látható, alatta a szöveg: „Itt nyugszik Jetting Károly, a pozsonyi Robinson”.
Hősünk igencsak elbizonytalanodna, talán kissé meg is lepődne, ha egy téves harsonaszóra felébredvén Pozsonyban (mellesleg 1563 és 1830 között magyar koronázó város) ma magyar nyelvű könyvet szeretne vásárolni. Mert azonmód tudtára adnák, hogy az idei év legelején bezárta kapuit Pozsony egyetlen magyar könyvesboltja. A magyarázat: a Kultúra Könyvesbolt tulajdonosa, a Madách-Posonium Kft. azért döntött a bezárás mellett, mert nem tudta tovább fenntartani a veszteségesen működő üzletet. S ha Robinsonunk kezébe adnák az Új Szó január 28-i számát, abban elolvashatná, hogy „Ami dacolt a kommunista diktatúra nemzetellenes viharával, azt a rendszerváltozás két lagymatag évtizede földbe dögönyözte”. Amennyiben Jetting Károly nem csapja le azonnal az újságot, hanem tovább böngészi a szöveget, értesülhetne arról is, hogy ez a könyvesbolt nem csak egy üzlet volt: „Tizenkét évvel ezelőtt még a belvárosban találhattuk. A magyarok közül nagyon sokaknak, akik Pozsonyban találkoztak, ez a hely volt a legtermészetesebb találkahely. De még miután a Csemadok épületébe szorult, akkor is, egy Pozsonyban élő vagy dolgozó magyar ha eltöltött fél órát a könyvesboltban, szinte biztos, hogy ismerőssel találkozott. És beszélgethettek. A szlovák fővárosban, magyarul”.
Ettől és ebből persze nem lehet fenntartani egy könyvesboltot – állapítja meg szomorúan a napilap cikkírója, holott számára is világos: Pozsonyban a magyart azért nem ketten beszélik.
