A hetvenes évek legelején „cseregyerekként” néhány napot a budapesti Népszava szerkesztőségében tölthettem. A vendégeskedést természetesen elsősorban anyaggyűjtésre használtam fel, s az egyik interjúalanyom Sinkovits Imre, a népszerű színész volt. Kár lenne tagadni, hogy ebben a névrokonság is szerepet játszott, pontosabban bíztam abban, hogy fiatal újságíróként nem lesz irányomban elutasító. Mindenekelőtt azonban azt a hatalmas színészi tehetséget és erőt becsültem benne, amelyet filmek és tévéjátékok egész sorában felmutatott.
Egy budai kiskocsmában volt a randevúnk. Pontosan érkezett, s már az első pillanatokban olyan közvetlenül és barátságosan viselkedett, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Törzsvendég lehetett, a pincér azonnal felszolgálta az általa nyilván kedvelt bort, egy kancsóval, Imre töltött mindkettőnknek, még néhány ismerkedő-érdeklődő mondat, s aztán rátértünk a „hivatalos” beszélgetésre. Akkor már komoly volt. S mindvégig. Látszott, minden válaszát átgondolja, s igyekszik azt a legtömörebben, legérzékletesebben előadni. Nem bizalmaskodott, nem szólt úgy, hogy „ezt csak neked mondom”, vagy: „ezt azért majd hagyd ki”; a legérzékenyebb témákról is világosan beszélt. Az interjút befejezvén megajándékozott egy kiadvánnyal, amely addigi pályájáról szólt, megannyi jó fotóval. És dedikálta. Utána ismét fesztelen beszélgetés, s nem pillantott egyszer sem az órájára. A délutánja nekem volt szánva. Sugárzott, mosolygott, szinte átölelt a szavaival. És még ő volt hálás, hogy a lapom rá is gondolt.
Az interjú egy teljes oldalon jelent meg a Dolgozók hetilap hasábjain, több képpel. Megküldtem neki – levélben köszönte meg.
Hosszú évek múltak el, a Magyar Írószövetség klubjában futottunk össze ismét, egy irodalmi esten. Nem lépett fel, egyszerű nézőként érkezett. Amikor meglátott, azonnal odaült hozzám, a rá jellemző széles-derűs mosollyal, érdeklődött a honi dolgaink iránt – s mellettem maradt a rendezvény végéig. Aztán Szabadkán lépett fel egy alkalommal, a Városháza nagytermében, majd a Magyarok Világszövetsége által szervezett találkozón futottunk össze, a szó szoros értelmében, akkor igen feszült volt, valakit nagyon keresett, a szemével idegesen pásztázott a tömegben, el is veszítettük egymást. Ez volt az utolsó találkozásunk.
Ezt megelőzően azonban történt még valami: megjelent az új verseskötetem, borítékba téve elvittem számára a Nemzeti Színházba, leadtam a portán. Rövidesen érkezett tőle egy képeslap, ezzel a szöveggel: „Kedves Péter!, köszönöm a szomorú-szép, ám nívósan igaz kötetet. Rokoni öleléssel, barátsággal – Sinkovits Imre”. S egyik versemből is idézett három sort: „Hírmondó szavad pedig / szálljon, lengjen valamerre / örökkön-örökké!”
A róla nemrégiben elnevezett (átnevezett) utca Óbudán található. Ez Budapest III. kerülete, a Duna jobb partján, a budai oldalon. A kerületi önkormányzat az Óbuda-Békásmegyer nevet használja. Központja a Flórián tér és a Fő tér körzete, területéhez tartozik az Óbudai-sziget is. Itt helyezkedett el a Római Birodalom idejében az i. sz. I. századtól a IV. századig Aquincum, amely fejlett katonai és polgári negyeddel, fürdővel, vízvezetékkel és két amfiteátrummal is rendelkezett. Számos villa tartozott hozzá, és a Hajógyári szigeten a római helytartónak is volt palotája.
Halálának 10. évfordulóján (ez év elején) Sinkovits Imre Kossuth-díjas színművésznek, a Nemzet Színészének Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata emléktáblát állíttatott egykori lakóhelyén, a III. kerületi Zápor utcában. Egy ottani kis lakásból indult diákként nap mint nap az Árpád Gimnáziumba, majd színészként a Belvárosi, az Ifjúsági, később a volt Nemzeti Színházba. S hogy ne feledjük, 1956. október 23-án, az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a Petőfi-szobornál, tízezres néma tömeg előtt, hangosítás nélkül ő szavalta el a Nemzeti dalt.
A névváltozások révén ebben a kerületben kapott utcát a színésztárs, Domján Edit is, valamint az aranycsapat két labdarúgója, Hidegkuti Nándor és Kocsis Sándor.
Sinkovits Imre pedig visszatért, hazatért a kiindulópont színhelyére; sírköve is ott van a közelben, a békés óbudai temetőben.
