Szerzője ismeretlen – áll a Lakodalmas honlapon az Utrinei himnusz cím alatt.
Mi hajdanában úgy tudtuk, hogy Törökfalu híres-nevezetes, kiváló kakaspörköltjéről és még kiválóbb lakodalmas zenekaráról közismert kocsmájának még híresebb és még nevezetesebb Pördi nevű tamburása szerezte az utrinai nótát, ami nemcsak a falunak állít örök emléket, hanem a Falunak is.
A hosszúlépések hajnali, kellemesen enyhe bódulatában többek között arról szerezhetett tudomást a nagyérdemű, hogy „Három kocsma a kultúra legfőbb fészke, / odajár el kicsiny falunk dolgos népe, / kártyacsaták, mulatozás és lumpolás, / ez jelenti Utrinán a szórakozást.”
Ám ami még ennél is jóval fontosabb információ volt, az a tájékoztatás és tájékozódás hatékony (ám, valljuk be, olykor meglehetősen kártékony) módjára vonatkozott: „Rádió és televízor minden házban. / Még a leadó is itt van Utrinában. / Sámlin ülő önműködő leadó van, / működik is éjjel nappal szakadatlan.”
Azt hiszem, bárki volt is a dal szerzője, abban maradéktalanul egyetérthetünk vele, hogy „Jaj annak az utrinei jó polgárnak, / ki rákerül a helyi adó műsorára, / mert az adásnak itt addig nem lesz vége, / amíg el nem költözködik más vidékre.”
Fogalmam sincs, így hosszú évtizedek távolából, hogy megvan-e a még az a kocsma, s hogy Pördi pörge ujjai az égi tamburát pengetik-e már, de a sámlin ülő leadóba időnként még manapság is belebotlom, falun-városon egyaránt.
Házi mindentudó címen jelent meg az a könyv 1962-ben Budapesten, ami a falusi otthon megfelelő berendezéséhez, a háztartás „üzemszervezéséhez”, a táplálkozás tudományához adott útmutatót, továbbá a kulturált magatartásról szóló fejezetében még a pletykáról is komolyan értekezik, egy termelőszövetkezeti példát hozva fel okulásul. Miszerint: az asszonyok nem jártak el a gyűlésekre, csak a férjüktől, tehát másodkézből értesültek a határozatokról, és mivel nem voltak tisztában a helyzettel, a saját elképzelésük szerint magyarázták a hallottakat. Mikor már mindenki a vezetőséget szidta, végül az elnök kinyomozta: egy vezetőségi tag ugyan pontosan mondta el az asszonyának a határozatot, az viszont nem értette egészen, s ezért félremagyarázta. Az így született pletyka pedig oktalan indulatokat gerjesztett – így a szerző. Aki szerint egyébiránt: „Tudni kell azt, hogy titkot csak egyetlen ember tud őrizni, az, aki nem mondja el senkinek.”
Az ember azt hinné, hogy manapság nincs ideje, tere, keletje a pletykának, a leadónak azonban már régóta nemcsak sámlin ülő változata van, sőt, a pletyka – dezinformáció, álhír, téves információ, nem megerősített hír vagy nem hivatalos, de megbízható forrás címszavakban – naprakészen jelen van az írott-hallott-látott médiumokban egyaránt. „Hogy pletykázó hírébe ne keveredjünk, semmi olyat ne mondjunk, aminek igazságáról előzőleg nem győződtünk meg” – javasolja a Házi mindentudó szerzője. Az újságírókódex első mondatának ennek kéne lennie.
Visszatérve a sámlin ülő leadó adásaira: ha kellő óvatossággal kezeljük, és némi fenntartással fogadjuk az olykor kevésbé hitelesnek tűnő, ám igen sokrétű rálátást tanúsító információáradatot, akkor még profitálhatunk is a bizalmas baráti csevejből. Megtudhatjuk például, hogy azért áll-e mostanság az éjfekete terepjáró helyett kis fehér ütött-kopott Jugo a sarok mellet lakó lány ablaka alatt, mert fiút cserélt, vagy azért, mert a fiú kocsit váltott. Kitudódhat, hova lett, és miért tűnt el az alapkő, ami egy építkezés kezdetét jelezte volna – hosszú évekkel ezelőtt. Csitt, de nem mondom tovább. Mert titkot csak egyetlen ember tud őrizni. Hadd legyek hát én az az egy.
Igaz-e, hogy egy intézményvezető lakását ugyanakkor és ugyanolyan elemekkel újították fel, mint a középületet (vajon miért)?
Semmi olyat nem mondok, aminek az igazságáról előzőleg nem győződtem meg.
Megnéztem. Hogy belül mi van, azt nem tudhatom, de kívül az ablakok valóban egyformák. Na és? Attól még lehet a mendemonda a sámlin ülő leadó rosszindulatú pletykája. Nemdebár?
