Mindenképpen hír, hogy levédte saját dombjait és az ott magasló ciprusfákat a toszkán San Quirico. A gyönyörű táj gyakran szerepel reklámfelvételeken – ezentúl szerzői jogdíjat kell érte fizetni. Copyrightot kaphatnának szerintem a szűk olasz utcácskák, a szemközti ablakok között húzódó zsinórokra aggatott, lobogó ruhaneműkkel, a dallamos és gyors beszédű vidám olaszok is. Le kellene tehát védeni – amíg lehet – magát az olasz mentalitást. Azt az Itáliát, amely képes megjelentetni csupa pozitív információt közlő kiadványt is. Merthogy a L'Ottimista című olasz lap immár egy éve csak jó történetekkel szolgál olvasóinak.
„A mi híreink nem hangosak, nem kiáltanak figyelemért” – mondja Luca Marcolivio felelős szerkesztő. Arra a kérdésre, hogy nem egyoldalú-e csak jó híreket közölni, a szerkesztő nemmel válaszol. „A világban zajló rossz dolgokról amúgy is tudnak” – érvelt. S még hozzátette: „Különben is az optimizmus nagyon is olaszos módja a világ dolgai kezelésének. A rögtönzés, annak művészete, hogy mindenből a legjobbat hozzuk ki, a vérünkben van.”
Ez az életöröm pedig mintha ragadós lenne. Egy Olaszországba települt magyar lány leveléből idézünk: „Az olasz mentalitás, ami magával ragad, az állandó vidámság és pozitív hozzáállás, ami nekem nagyon fontos, és (sajnos Magyarországgal ellentétben) itt megtalálható. Szerintem az egyetlen ország, ahol mindenki meleg ebédet eszik, és aztán ledől kicsit sziesztázni. Kiegyensúlyozottak, vidámak. Mindenki szeret viccelni, szeretik, hogy szórakozott és jó kedélyű vagyok, ezzel otthon gyakran ütközöm ellenállásba.” Egy magyar egyetemi tanár pedig annak az örömének próbál hangot adni, hogy anyanyelvén oktathat egy olyan városban, ahol az utcák vonalát évezredekkel ezelőtt rajzolták meg – Nápolyban, amely az egész dél-olasz vidék egyetemi városa. Olasz honban több helyen is tanítják a magyar nyelvet, így tehát Nápolyban is, abban a városban, ahol Márai Sándor viszont magyarul írt. Önvallomásából tudjuk, emigrációs korszakának legszebb évei Olaszországhoz kötődnek, ahol amúgy népszerűsége töretlen, számos regényét lefordították, tudományos emléküléseken elemzik és méltatják alkotói nagyságát. Az olvasókban Márai Sándorról kialakult képet tovább árnyalja Gilberto Martinelli portréfilmje, melyet a minap láthattunk a Duna Televízió műsorán. Márai és a felesége, Matzner Ilona (Lola) 1948 és 1980 között – megszakításokkal – hosszú éveket töltött Olaszországban. Márai Sándor nyugat-európai, de különösképpen olaszországi sikerének magyarázata Marinella D’Alessandro műfordító szerint az, hogy az író könyvei nem provinciálisak, nagyon is európaiak; sok olyan témája van, amely rokonítja a jellegzetesen monarchiabeli írókkal, s ez utóbbiaknak mindig nagy visszhangjuk volt Olaszországban. Az olasz olvasó elsősorban azokat a regényeit tekinti „sajátjának”, amelyeknek itáliai vonatkozásai vannak, a Vendégjáték Bolzanóban, valamint a San Gennaro vére című műveit. Ez utóbbi regény cselekménye egyébként a Nápolyi-öbölben játszódik, Márai azonban nemcsak a nápolyi ember gondolatait mutatja be, hanem a második világháború után a Kelet-Európából érkező emigránsok életérzését is. Márait elbűvölte a nápolyiak életszeretete, csodavárása, s legszívesebben a kisemberekkel beszélgetett el, a halászokkal, a cipészekkel, a vendéglősökkel, a boltosokkal.
Nápoly, mondják, ma is a „legolaszabb” olasz város, ahol a szűk sikátorokból állandóan robogós fiatalok özönlenek ki, senki sem mozdul el otthonról napszemüveg nélkül és az „O’ sole mio” az első dal, amit a gyerekek megtanulnak. Naplemente után pedig indul a valódi élet, este kilenc és hajnali négy között mindenki az utcára vonul, robogóstul, családostul, babakocsistul, pici babástul és énekelnek, beszélgetnek, alkudoznak a boltosokkal, éjfélig egyébként minden bolt nyitva van, így lehet nézelődni, vásárolni, végigjárni a kávézókat és a szórakozóhelyeket.
Egy olasz szerző teszi helyre végül a dolgokat: „Nápolyt látni és meghalni” – így hangzik a külföldiek (kétértelmű) mondása. A nápolyiaké (valódian) viszont így szól: „Az egész világot láthatod – de csak Nápolyban halhatsz meg.” A tévében bemutatott portréfilmben pedig egy nápolyi így valahogy mondja: „Nápolyt látni – s azután élni.”
