Utólag sajnálja az ember, miért nem rakja félre a jövőre vonatkozó prognózisokat tartalmazó újságcikkeket. Mert ezek is megjelennek időnként; rendszerint szakemberek, tudósok jelzik előre, nagyfokú bizonyossággal, hány év múlva teszünk lakhatóvá egy másik bolygót, mikor veszik át robotok a tevékenységeinket, néhány évtized elteltével mennyire sikerül majd kitolni az átlagéletkor jelenlegi határát, s mikorra valószínűsíthető a most még gyógyíthatatlan betegségek legyőzése. Ha tehát annak idején megőriznénk ezeket az írásokat, most könnyűszerrel ellenőrizhetnénk, mi valósult meg a jóslatokból.
A társadalmi térképrajzolás persze ennél jóval bonyolultabb, emiatt olvastam el fokozott érdeklődéssel Mészöly Miklós tanulmányát, amely a régi folyóiratok rendszerezése és szelektálása révén került (szinte véletlenszerűen) a kezembe. Mészöly az ezredforduló várható mozgásait próbálta körvonalazni „kamaszos tizenöt esztendővel” korábban, írása a Valóság című társadalomtudományi folyóirat 1986. márciusi számában jelent meg (Esélyek és kockázatok elnevezéssel), s voltaképpen összefoglalója annak az előadásnak, amelyet az előző év szeptemberében tartott a hollandiai Mikes Kelemen Körben. Előtte vagyunk tehát még az Európa középső és keleti részén gyors ütemben átvonuló rendszerváltásoknak, nyilván éppen emiatt Mészöly meglehetősen bonyolultan fogalmaz, tételeit és elvárásait magasabb (filozófiai és elméleti) régiókba telepítve át. A kilencven esztendővel ezelőtt született író hatvannégy évesen tekintett körül a világban, s miután tíz éve, 2001-ben halt meg, éppen túllépve az ezredfordulón még megadatott neki szembesülnie a történésekkel.
Negyedszázaddal ezelőtt tehát úgy érzékelte, hogy az emberek szorongásos időkben élnek, egy helyben topogva, „a katasztrófa előszobájában”. Ugyanakkor: „minden eszköz, adottság és körülmény megvan hozzá, hogy a lebilincselően magas etikával kodifikált emberi és nemzeti jogok barbárul szkizofrén gyakorlatba torkolljanak”. Szerinte a nyilvánvaló ellentmondások intellektuálisan ugyan már megfogalmazódtak, ám a legtöbben a kivárás csöndjében húzódnak meg, vagy az óvatosság alagútjaiban járkálnak, inkább választva gyáván az önlefokozást, a jellegtelenedés „megnyugtató” harmóniáját. Erre az állapotra így inkább a szemérmes félrenézés jellemző, mintsem a kritikai hangnem. Igaz, sokan aggódnak a körülmények miatt, ám aggódni és politizálni két egészen más funkciójú szerepkör. Másfelől most a tét sem a régi – állapítja meg a háborúk vonatkozásában, hiszen az összetűzések már rég nem a párbajszerű hadviselés szabályai szerint zajlanak: „az emberi történés leghazárdabb mélypontját éljük”. Mészöly úgy véli, a legbarbárabb erő jelenik meg új köntösben, s az ezzel szembeszálló legpozitívabb erőfeszítések mögött is ott lappang az önbiztosításként felfogott hátsó gondolat, ily módon viszont a kollektív magatartás nem más, mint riasztóan eszméletlen ráhagyatkozás.
Egészen logikus, hogy a kivezető utat keresve Mészöly 1985-ben a jóakaratra és a személyes megérlelődésre alapozódó őszinte kompromisszumok modelljét is számba veszi, az akkor honossal szembeni fordított építkezéssel, ami – meggyőződése szerint – az egyedül lehetséges vészkijárat a kollektív csapdából: „Ez példaszerűen a belső út, az egyéni és kisközösségi út, amelytől a mi körülményeink között egyedül remélhető, hogy bármi is kollektív magatartássá összegeződjék”. Az első lépcsőfokként említett belső-személyes út jellemzőit részletezve pedig az empátiát, a jóakaratot és a nyitottságot emeli ki. Szerinte a végső cél „a meg nem becstelenített demokrácia”.
Új értékrend akkor alakulhat ki, ha a meglévőkből most ez-az kiszorul, és sikerül visszafogni, eltörölni a politika eszköztárából az erőstratégiákat. Mészöly Miklós azonban, némi szkepticizmussal, egyszersmind figyelmeztet is: a tiszta jó – életidegen idea! Az ellentétek egyeztetése közelítheti meg a harmóniát (ami nem valaminek az egyeduralma!), így a történelembe átvihető harmónia is csak folytonosan egyensúlyozott diszharmónia lehet. Az alapokat mindenképpen tisztázni kell, amire aztán – Kölcseyvel szólva – álmot és jövőt lehet építeni. A harmónia mibenlétét kell tehát egészen világossá tenni, minden más esetben kompromisszumaink továbbra is férgesek maradnak.
