Csavargó, falkába verődő gazdátlan négylábúakkal nem csak az utcákon, parkokban találkozhatunk, a legkülönbözőbb helyeken, a településektől távol, vagy éppen a városszéli szeméttelepek, hulladéklerakók, dögtemetők környékén bukkannak fel napi rendszerességgel. Szülők és kisiskolások egyformán tartanak az utcákon csavargó, portyázó, olykor betegségeket, veszettséget is terjesztő kóbor kutyáktól. A hontalanná vált „házi kedvencek” gondoskodó kezek nélkül „elkutyulnak”.
Tájainkon elsősorban az otthonról elkóborolt, kidobott vagy kicsapott kutyák okoznak legtöbb fejfájást az önkormányzatoknak és persze az állatvédőknek, akik olykor erejükön felül próbálnak segíteni, a menhelyeken kóbor ebek százait fogadják be. Ha a befogott, az állatmenhelyre került ebek egészségesek, igyekeznek a számukra örökbefogadókat találni, de ha ez 15 napon belül nem sikerül, a leggyakrabban elaltatás a sorsuk.
Komoly munka egy-egy nagyobb testű házőrző mozgásigényének a kielégítése, pláne, ha panellakásban tartják a szerencsétlen jószágot. Ki lesz, aki leviszi a Blökit sétálni? Naponta ezer meg ezer családban hangzik el ugyanaz a kérdés. Az ellustult gazdi már legszívesebben szabadulna az unalmaskodó, követelőző csaholótól. Vannak, akik már-már közveszélyes, törvénybe ütköző módon oldják meg az utálatos „kedvenc” sétáltatását.
Zentán rendre nagy feltűnést keltett az a „találékony” kutyatulajdonos, aki naponta a városon keresztül – nem tévedés – autóval sétáltatta kutyáját, ami úgy néz ki, hogy az eb csaholva, hátra-hátraugatva szalad futtatója autója előtt. Hasonlóan balesetveszélyesen oldja meg a napi kutyasétáltatás feladatát egy másik polgártársunk: két kisebb termetű négylábúját pórázon tartva kerékpárral vezeti őket. Mit vezeti? A „dzsaleszok” teljes erőbevetéssel, önfeledten rohannak a biciklivel. A lusta gazdinak még tekerni sem kell, és közben ő is levegőzik, legalábbis úgy vélhetnénk, hogy „éri a szél”. De inkább szélhámosságnak nevezhető az ilyen kutyafuttatás. A kutyapiszok felszedése sem tartozik az állattartók többségének cselekvéskészletébe. Na, de majd, ha a kisebb városokban is „feláll” az ökológiai rendőrség, lesz nemulass, ráncba szedik a felelőtlen ebtulajdonosokat.
Lépten-nyomon tanúi lehetünk az állatok válogatott kínzásának. Az idevágó szerbiai törvény a bántalmazás minden formáját tiltja, még azt is, amit lehet, hogy a többség nem is tart állatkínzásnak. Például tilos szerencsejátékokon élő állatot nyereménytárgyként kisorsolni. Jó lesz tudatosítani a közvéleményben, hogy büntetendő szilveszterkor tombolán élő malacot kisorsolni. Ajánlatos lesz az ajándéknak szánt röfit előzőleg ropogósra sütni, ebben a formában már kihúzható a kalapból. De vigyázat, vágás előtt kötelező elkábítani az állatot. Hamarosan ugyanis sokba kerülhet a malacvisítás. Cirkuszi bűvészmutatványok alkalmával a bűvész cilinderéből – külön engedéllyel – azért még továbbra is fülénél fogva lehet előhúzni a tapsifülest. Ha azonban a cirkusz továbbáll, minden vele utazó állat mozgását előre jelezni kell a minisztériumban, a célállomáson pedig az állatorvosi felügyelőt kell kihívni, lehetőleg még előadás előtt.
Vannak, akik már-már soknak, túlzónak tartják az állatok egyre bővülő jogait. Az Európai Unióban már a libákat sem szabad tömni (nagy port kavart néhány éve egy, a magyar libatömés és -kopasztás brutalitását szenzációhajhász módon bemutató svéd dokumentumfilm). Oda jutunk, hogy több joga lesz egy szárnyasnak, mint egy kelet-afrikai éhező gyereknek – érvelnek a szélsőségekben gondolkodók. A Távol-Keleten nem csinálnak „lelki” kérdést a kutyasorsból: befogják, megnyúzzák és változatos módon elkészítve elfogyasztják a kutyákat, de még a macskákat is (Vietnámban két-három éve tiltották be államilag a macskaevést, az ok: túlszaporodtak a patkányok).
Az állatviadalok, kutyák egymásnak uszítása különösen barbár és büntetendő, aljas szórakozás. Tiltott kutyaviadalokat azonban mind a mai napig tartanak. A latin világban közkedveltek a nagy tétre menő kakasviadalok (Gabriel García Márquez regényében is olvashattunk erről). Ennek legvéresebb változata, amikor borotvaéles pengét kötöznek a kakasok sarkantyúira, így felfegyverezve csapnak egymásnak a feltüzelt, küzdelemre idomított szárnyasok. A tízezreket vonzó véres bikaviadalok is nehezen fognak kimenni a divatból. A spanyol népünnepélyek, a fiesták „fénypontja” a bikaviadal, a feltüzelt bika ledöfése. E „férfias kedvtelés” élményéért utazott például Hemingway a tengeren túlról Spanyolországba.
Az említett, az állatok jogait és az állattartók kötelezettségeit részletesen szabályozó törvény világosan fogalmaz: tilos bántalmazni, megölni (az óbecsei kutyamenhelyen több állatot is megmérgeztek), pszichikailag bántalmazni (falunapi malacfuttatás, malacfogó verseny aratóünnepen stb.), kicsapni az állatot, amelynek léte közvetlenül az embertől függ. A városokban nincsenek meg a feltételek a háziállatok önálló életéhez. A farkastól származott ragadozó, a háziasított kutya számára nem nyújt vadászterületet a város, legfeljebb konyhai, vágóhídi hulladékból, kukákból csillapíthatja éhségét. A több tucat kitenyésztett kutyafajta mindegyikének sorsa az őt „megalkotó” ember kezében van. Saját szükségleteire, szórakozására, munkára tenyésztette ki az ebek megannyi változatát. A törvényre szükség van, be kellene tartani és tartatni, megbüntetni a felelőtlen embereket, akik, ha ráunnak az addigi kedvenccel foglalkozni, válogatott módszerekkel próbálnak tőle megszabadulni.
A háziállat elhagyása (elűzése) törvénybe ütköző, büntetendő cselekedet, még börtönbüntetés is kiszabható, bár ilyenre aligha van példa szűkebb pátriánkban. A törvényhozás EU-s követelményekhez igazította az állatjóléti törvényt (Zakon o dobrobiti životinja). Mint már annyiszor tapasztaltuk: a törvény betartatásához, alkalmazásához szükséges intézményrendszernek még nyoma sincs. A hatalomátmentéssel elfoglalt államvezetésnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy érdemben foglalkozzon a hontalan állatok sorsával. Az átlagpolgár – a tízszázaléknyi „krémet” kivéve – pedig kutyául él, és nagyon gyakran kutyául érzi magát ebben a társadalomban. A napi megélhetési gondok mellett csak kevesek emelik fel szavukat a hontalan állatokért a nekik szánt világnapon. Ha nem lennének lelkes önkéntesek, alapítványok, támogatásokból fenntartott állatmenhelyek, nem lenne, aki befogadja és gondját viselje a kicsapott, kóbor, hontalan állatoknak.
