A szerencse fia vagyok – mondja benzinkutas ismerősöm, éppen a legjobbkor érkeztem, a szerencse órájában, ezért aztán 3 százalékkal olcsóbban tölthetek az autóm rendre ürességtől kongó tartályába. Micsoda szerencse, ezután amikor csak megszomjazik a négykerekűm, mindig a szerencse órájában, 11 és 12 óra között fogok betérni a benzinkútra tankolni. Majdnem négy dinárt spórolhatok literenként a méregdrága üzemanyagból. A másik töltőállomáson klubkártya kiváltását javasolják, a klubtagoknak ugyanis minden alkalommal 2 dinárral olcsóbb a benzin. Egy-két dinár itt is, ott is, sok kicsi sokra megy alapon – az egekbe szökő üzemanyagárak mellett igen soványka vigasz ez, de mégis az.
Mert a kisebb-nagyobb akciókon és kedvezményeken kívül mással nem igazán vigasztalódhatunk. Az árak könyörtelenül emelkednek. Az említett üzemanyag árának több mint a felét, 52 százalékát a feneketlen államkassza nyomtalanul elnyeli. A világpiacon le-fel ingadozik a kőolaj ára, aminek arányában – legalább is a szomszédos országokban – változik az üzemanyagár is. Ez az árváltozás Szerbiában általában egy irányú, felfelé korrigálnak ugyan, de nyersolajáresés alkalmával semmi sem változik. A 95-ös benzin ára tartósan 130 dinár felett van, egyes kutakon már megközelítette a 140 dinárt. A híradásokból tudjuk, hogy a szomszédos országokban, ezekben a napokban olcsóbb lett az üzemanyag, Szerbiában mély hallgatás, csönd honol, a várt árcsökkenés elmaradt.
A másik kulcsfontosságú energiahordozó a villanyáram szintén kerül-fordul, és 10–15 százalékkal megdrágul. Minden piaci logikát nélkülöz, hogy aki valamiből többet vásárol, az nem hogy kedvezményt nem kap, hanem még alaposan rá is fázik. Minél több áramot fogyasztunk, annál borsosabb árat fizetünk. Szinte hihetetlen: aki Kanadában több áramot fogyaszt, annak olcsóbban adják, ugyanúgy, mint amikor a háziasszony kimegy a nagybani piacra és nagy tételben vásárol befőzni való paradicsomot 30 dinár helyett 20 dinárért, vagy még olcsóbban viheti ládaszám a piros gyümölcsöt.
Kénytelen-kelletlen, de áram nélkül már nem tudunk meglenni. Fizetni kell, legalábbis Vajdaságban a polgárok nagyon nagy többsége, több mint 80 százaléka kiszorítja a konyhapénzből vagy máshonnan az áramra valót. A legmagasabb standarddal dicsekedhető fővárosiak (majdnem kétszer nagyobb az átlagfizetésük az ország többi részében élőkénél) – már ami az áramot illeti – csak 70 százalékban „fizetőképesek”. Dél- és Kelet-Szerbia „elnyomott” lakossága – írd és mond – alig 15–20 százalékban törleszti az elhasznált áram árát. Ez a hivatalos, államilag kimutatott megfizettethetőség azokon a vidékeken. Felmerül a kérdés, hány százalékukat kapcsolják le a hálózatról, ha több hónapon át nem törleszti a villanyszámlát, merthogy szűkebb pátriánkban két hónap adósság felhalmozása már a lekapcsolás veszélyével fenyeget.
Nyilvánvaló tehát, hogy a gazdasági válság, a rohamos drágulás terhét nem egyformán cipeli a vállán észak és dél!
A piaci logika nálunk legfeljebb az idényjellegű mezőgazdasági termények, az említett paradicsom, krumpli, alma működik. Ha sok van belőle, alig lehet túladni rajta, ha meg nincsen, nem terem, hát beosztjuk a keveset.
Egyre kevesebb cukorral, étolajjal, tejtermékkel stb. kell beérnünk manapság, mert az energiaáraknál talán csak az élelmiszerárak emelkednek szédületesebben. Az elmúlt egy-másfél év alatt a cukor ára megduplázódott, az olaj 70, a kávé közel 50, a tej pedig 30 százalékkal drágult. Ugyanazért a pénzért, az egy évvel korábbihoz viszonyítva, már csak félig telik meg a bevásárlókosár.
A mélyülő gazdasági és az ezt kísérő erkölcsi válságot nem tudja orvosolni az állam, legfeljebb olyan látszattevékenységekre futja erejéből, mint amilyen a nagy csinnadratta kísérte kenyérár-leszorítás: 5–8 dinárt is lefaragtak a mindennapi kenyerünkből!
