Merthogy azok voltak, az elmúlt két évtized során. Az alapséma: a kávézó teraszán összedörzsölt tenyérrel és kuncogva megvitatni a vezetőság legújabb húzásait, amelynek mögöttes lényegével amúgy mindenki tisztában van.
Kivéve a külföldi megfigyelőket. S ment is ez egy jó darabig. Még egy lordot is sikerült átejteni, akinek volt gyerekszobája, s úgy gondolta, az adott szó kötelez. Cselszövés, fondorlat, mellébeszélés, ígérgetés – bohókás módszereinkkel szemben tehetetlenek voltak.
Kezdődött azzal, hogy háborút folytattunk – titokban. A kiadott hadiparancsoknak nyomára bukkanni máig alig lehetséges. Voltaképpen nem is háborúzás volt ez, hanem egyfajta jókedvű védekezés az egzisztencializmussal megfertőzött életmóddal szemben. Az ország bölcs irányítói idejekorán felismerték a valódi emberi kapcsolatok hiányát, a családok beszűkült létformáját, ezért – s ez persze nagy derültséget váltott ki – a behívókat éjjelente, vagy éppenséggel a munkahelyen kézbesítették. Ennek folytán aztán az addigi életstílustól megcsömörlött férfiak minden éjszakát másutt tölthették, a játékban részt vevő családok közül sokan pedig külföldre távoztak, természetesen csupán és kifejezetten tanulmányozni a társaslét másutt már meghonosodott új formáit. Ez a költözködési divat jótékonyan hatott mellesleg a magyar kisebbségre is: számos írónk ekkor szerzett igazán nevet Magyarországon, távoztak úgyszintén garmadával újságírók, színészek, művelődésszervezők és mások, fájdalommentessé téve így kultúránkban az áldásos generációváltást.
Serkentő impulzusként beindították ugyanakkor a Találd fel magad! mozgalmat: akik tegnap még ezerötszáz márkát kerestek (dinár formájában), néhány hónap elteltével öt márkából kellett megélniük. Egyenesen mulatságos és rendkívül szórakoztató volt a sorban állás cukorért, étolajért, fűtő- és üzemanyagért. Jót derültünk azon is, hogy a Vezér egyik közvetlen ellenfele a napot kocogással kezdte, ám rövidesen a föld alatt végezte. És hanyatt dőltünk a nevetéstől, midőn Mladić rejtekhelye után kutattunk. Rendszerint olyan időpontban történt ez, amikor külföldi ellenőrző delegáció érkezését vártuk. Állig felfegyverzett rendőreink ilyenkor átvizsgálták a kopár hegyeket, meglátogatták a körözött rokonságát, majd betértek érdeklődően azokba kiskocsmákba is, ahol a tábornok esetleg megfordulhatott. Ez a mókás bújócskázás szintén sokáig eltartott – ki un rá hamarabb jelszóval.
Közben aztán – nem bírva az általunk diktált fejlődési iramot – leszakadtak tőlünk a szlovének, a horvátok, és külön állammá formálódott Bosznia. Majd távoztak a montenegróiak is, bár a népszavazást illetően – puszta játékosságból – esetükben igen magasra állítottuk a mércét. Tengerre különben sincs szükségünk, a miénk nem hajózó nép. És leléptek a koszovói albánok szintén – egyszerű félreértésből. Mi ugyanis váltig hangsúlyoztuk, a közös hazát velük együtt, váll a vállnak feszülve szeretnénk építeni, álmunk, hogy a szerb parlament széksorainak egyharmadát albánok (és más kisebbségiek) töltsék be; soha ki nem ejtettük a szánkon, hogy csak területről lenne szó. Az albánok azonban híján a humorérzéknek, és egy téves, mi több, alkotmányellenes megoldást választottak. Ekkor mutattuk meg a világnak, hogy képesek vagyunk azért a magas szintű bölcseletre, például Zénon paradoxonjának újbóli bizonyítására. A sztori közismert: Akhilleusz, a leggyorsabb görög versenyt fut egy teknőssel. Száz láb előnyt ad a hüllőnek. Alighogy elindul a verseny, Akhilleusz pár ugrással ott terem, ahol a teknős kezdett. Ez alatt az idő alatt azonban a teknős is haladt egy keveset... Szó mi szó, Zénon szerint Akhilleusz sohasem fogja megelőzni, de még csak utolérni sem a teknőst. A mi értelmezésünk, példánk szerint a teknős Koszovó, mögötte pedig – mindig egy lépéssel lemaradva – az EU-zászlót lengető valamelyik – gyors ütemben vágtázó – szerb kormánytag. De még nem is beszéltünk az irodalmi ambícióinkról, amelyek – mondanom sem kell – telis-tele humorral. Csak a megfelelő szerzőket kell még megtalálnunk. J. R. R. Tolkien nagy sikerű műve, a Gyűrűk Ura szorulna például átírásra, sajátos körülményeinkhez igazítva. Akik olvasták, vagy a filmet látták, tudják, Frodó, a kis hobbit milyen görcsösen ragaszkodik a gyűrűhöz, képtelen az izzó lávatömegbe dobni. Pedig ez úti céljának végső értelme: megszabadulni a súlyos tehertől. A mi filmünkben a mi Frodónk (például Tomica) a nyakába akasztott láncon a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumának minikönyvét hordaná...
