A magyar művelődésen belül érdemes-e megbolygatni az úgynevezett felvidékiség kérdését? – veti fel a problémát Madách kapcsán Cselényi László, hiszen, mint mondja, az erdélyiségnek nevezhető jelenség létezik. S valóban, ha például erdélyi írókat említünk, szinte azonnal összeáll egy névsor. Madáchot viszont általában nem szokás felvidéki írónak nevezni.
A dilemmák számát bővítendő folytathatnánk azzal, hogy a születési hely, annak elhelyezkedése, rajzolata, tájélménye vajon rányomja-e utóbb bélyegét egy-egy alkotói életműre. Nos, a dimbes-dombos Alsósztregova (magával a Madách-kastéllyal) amolyan görögös táj; hátulról, a méretes dombhát felől szinte az író nyakába csorgott az égbolt, előtte komótosan völgy húzódik alá. A vibráló minden és mindenség elegye. Ezzel szemben mondjuk az ugrásnyira levő Szklabonyán Mikszáthék háza (a temetővel szemben) maga a sík megállapodottság és nyugalom, a talajközelség szilárdsága. A Kassákhoz köthető Érsekújvár (Pozsonytól száz, Budapesttől százhúsz kilométernyire) középnagyságú mezőváros, Márai Kassája viszont a büszke, magabiztos és tehetős, komoly tartású, nagyra törő polgárság nagyvárosa.
Húsz évvel ezelőtt az amúgy impozáns Madách-kastély még szinte romokban, tetőszerkezete megroggyanva, falai omladékosak, hulló vakolattal, az üres termekben mindössze egy töredezett, szebb időkre emlékeztető kandalló. Meg egy lehangolódott zongora (talán csak charleston tánchoz alkalmazható). Az épületet lassan-lassan helyrehozták, zarándoklatként azonban inkább a tőle mintegy háromszáz méternyire lévő sírhely szolgál, a kastélykertben, a monumentális Ádám-szoborral. Ennek is külön története van: Madách 1864-ben hunyt el, s a családi sírboltba helyezték, amely jószerével is inkább egy út menti présházra hasonlított. Csáky Károly írásából tudjuk, hogy bő tíz esztendő elmúltával a Nógrádi Lapok hasábjain jelentek meg egyre másra „a kegyeletes tartozás lerovására” buzdító írások (emlékügyi bizottság is alakult), de azok végül hatástalanok maradtak, miként az író születésének centenáriumán (1923-ban) megújuló kezdeményezések szintén. Végül a múlt század harmincas éveinek elején mozdult meg valami, mindenekelőtt a Kisfaludy Társaság révén, majd bekapcsolódott az ügyintézésbe az MTA is, így végül 1936-ban elkészült az új sírbolt, betonból, a hatalmas emlékmű, valamint Rigele Alajos pozsonyi szobrászművész Ádám-szobrát is leleplezhették. Ha jól számolom, Madách halálától 113 évnek kellett eltelnie…
Az ember tragédiájának szegedi, szabadtéri előadását a minap láthattuk, a Duna Televízió jóvoltából. Felvidéki írók munkáit lapoztam fel másnap, választ keresve arra kérdésre, hogy a darab számomra ma miért legalább annyira élő, mint korábban. A rejtély nyitja leginkább Tóth László tanulmányából bogozható ki (Közelítések Madáchhoz és Az ember tragédiájához), szerzőnk pedig gondolatmenetét Madách „aggodalmas elégedetlenségére” építi fel, s arra, hogy az ember időről időre rákérdez önmagára és a világra. Mindez nyitottságot és személyességet feltételez, nem kevésbé a középszertől való elrugaszkodást. „Légy meleg, vagy hideg, ha langyos vagy, kiköplek” – jegyzetelte egykoron Madách maga is, szemléltetve, hogy szerénység és becsvágy nem zárja ki egymást. Nem vitás, hogy – miként Cselényi állítja – a Tragédia az egyetemes emberiség sorsáról szóló világdráma, egyben a magyar irodalom talán leginkább világirodalmi színezetű remeke. Ugyanakkor Madách – Tóth László értelmezésében – nem kevesebbet szeretne, mint egész korának tudását átfogni, ám eközben nem a részletekre figyel, nem analizál, hanem a szertehulló egészet óhajtja összerakni. Avagy szintetizál. (Tegyük hozzá: talán emiatt volt szüksége az idegen nyelvek ismeretére is; jól tudott németül, franciául, angolul, szlovákul, a lista a latinnal és az ógöröggel zárul.) Ezenfelül a darabban Madách nem tanít, nem kijelent, hanem: kérdez. Tóth László külön is hangsúlyozza: tulajdonképpen éppen e kérdező-jellege révén válik Az ember tragédiája nyitottá, minden térben és időben mindenki számára megközelíthetővé. A bölcsesség szempontjából pedig nem is annyira a kihívásokra adott válaszok a fontosak, inkább a kérdések: „Az igazi bölcsesség, nagyság mindig a kérdésekben, a kérdezőben van.”
Amúgy hajlamosak vagyunk azt hinni, a Tragédia egy bölcs aggastyán munkája. Viszont: Madách – amikor hozzáfogott a mű megírásához – éppen csak betöltötte harminchatodik életévét. S negyvenkét éves sincs, amikor már halott.
