A tűz nyomában üszkös, fekete a puszta Szaján mellett
A tarlóégetés a szántóföldi növénytermesztés egyik legtöbbet vitatott „agrotechnikai eljárása”. Egyesek odáig merészkednek, hogy minden száraz, füves, gazos parcellát, aratás vagy kukoricatörés után visszamaradt növényi maradványt felgyújtanak. Egyes mezőgazdasági szakemberek véleménye szerint vannak előnyei a tarlóégetésnek, de a termőtalajt érő vesztesség mégiscsak nagyobb.
A biológusok többségének égnek áll a haja, amikor azt látja, hogy száz hektár számra perzselnek fel kukorica- vagy búzatarlót, válik a lángok martalékává több négyzetkilométer füves puszta, legeltetett gyeptársulás (egyébként ez utóbbi megfogyatkozása miatt tűnt el az ürgék számos élőhelye). Sokkal több kár származik ezekből a gyújtogatásokból, mint haszon.
Az égetés szószólói azzal érvelnek, hogy a „jótékony” tűzben elpusztulnak a gyommagvak, valamint a kártevők és a kórokozók jelentős része. Valójában a pusztítás csak a felszínre, a talaj néhány centiméter mély rétegére terjed ki. Ugyanakkor a lángok károsítják a hasznos élőlények, szervezetek sokaságát is, megbomlik a környezet ökológiai egyensúlya, nem beszélve a vadkárról. A legelők felperzselésével az apróvadak tömegei, a békák, a gyíkok, a kisemlősök százai, a rovarok milliónyi lelnek tűzhalált.
Önkénes tűzoltók küzdenek a lángokkal
Hiába a törvényi tiltás, éget, tüzel, gyújtogat a jónép. Kezdve az idős nénikéktől, akik olthatatlan kényszert éreznek, hogy a kiskertben, a ház előtti árokparton összegereblyézzék az avart, a száraz gyomokat és alágyújtsanak. A prüszkölő járókelők, a füsttől megzavarodott gépkocsivezetők legfeljebb átkozódhatnak, a régi „jó szokás” nem múlik ki.
Tavasszal rendre felgyújtják a halastavak nádasait és gyékényeseit
Március vége felé, amikor a horizonton az egyre magasabbra kúszó napkorong már kellemesen cirógatja a természet éppen csak ébredező teremtményeit, a nádasokban a szürke gém és a vadliba már javában kotlik a tojásain, s az első vadkacsapárok is a fészekrakáshoz készülődnek. A békák kiülnek a napra, hogy gémberedett testüket felmelegítsék és portyára induljanak az ugyancsak dermedtségükből ébredező rovarok után. A nádszálakon ezernyi pók, az avas nádban áttelelt milliárd rovar kezdi meg szokásos éves életciklusát. Az üreges tavalyi nádszárban meg a nádlevelek alatt megszámlálhatatlan apró rovartojás található, bennük az új élet termékeny csírájával. A természetjáró, a madarak világát szívesen megleső ember ilyenkor már nagyobb kedvvel, vidámabban lépegetve járja a terepet, a halastavak, a mocsarak környékét.
GYÚJTOGATÓ JUHÁSZOK
A korai tavaszi idill sajnos nem tart sokáig, mert ilyenkor sem pihennek a gyújtogatók, a hóolvadás után visszamard tavalyi száraz fű, a száraz nád miatt viszket a zsebükben a gyufa vagy az öngyújtó. A halastóról felszálló, gomolygó, a nádégetésre jellemző füst már messziről elárulja: az idén tavasszal is felgyújtották a nádast. Hogy melyik halastóét? A több tucat vajdasági tó közül csak kevésnek a nádasa, gyékényese ússza meg a rendszeres felperzselést.
A csókai tűzoltók a Tisza-töltésen oltanak
A halastavaink közelmúltban lejátszódott privatizálása, azaz jobban mondva magánkézbe játszása csak rontott a helyzeten. Az újsütetű kapitalistáink, a nagybetűs ÜZLETEMBEREK elvakult kapzsiságukban meg vannak győződve arról, hogy a halastó nem egyéb, mint víz meg hal. Ergo: a nád csak fölösleges, amolyan állandóan növő gyom, amit tűzzel, vassal irtani kell. A vízimadarak, az ősszel átvonuló récetömegek pedig puskacső elé valók. A tavat jó pénzért ki lehet adni a vadászturistáknak, akik még attól sem riadnak vissza, hogy a védett parti madarakat, a cankókat halomra lőjék.
Az öntudatos polgár a nádast nyaldosó, egekbe csapó lángnyelvek láttán riasztja a tűzoltókat. Azok kötelességtudóan ki is mennek a helyszínre, mégis teli ciszternával poroszkálnak vissza a laktanyájukba. A halastó tulajdonosa ugyanis meggyőzi őket, hogy „csak” a tószélesítési munkálatok útjában álló nádast perzselik le… Természetesen minden nádszegélyt, nádszigetet, a gémek és más nádi madarak életterét hamuvá égették.
Tavasszal, április derekán a madarász kollégákkal a Kapitány-réten cserkeltünk, vagy ahogyan erre mondják: a járáson. Kíváncsiak voltunk, hány vetésivarjú-pár telepedett meg a kiserdőben, a tüskés ezüstfákon, hiszen minden varjúfészek egyben potenciális otthont, fészkelő helyet jelent a vörös vércse és a ritka kékvércse, sőt a baglyok számára is. Ahogy közeledtünk a legelőn bandukolva, az erdő mellől füst gomolygott fel. Majd távolabb újabb füstoszlop. Valaki gyújtogat! Szerencsére az erdő szélén égő füvet még sikerült eltaposni.
Az erdőszélén égő füvet még sikerült eltaposni
A távcső látómezejében hajlongó férfialak körvonalai rajzolódtak ki. Az egyik juhász lehetett, aki itt is, ott is meggyújtotta a száraz füvet. Nyilván abban a tévhitben él, hogy majd szebb, zöld fű fog kihajtani az állatai számára. A birka megtalálja a számára alkalmas legelni valót a járáson, tehát teljesen felesleges felgyújtani a legelőt.
ÜSZKÖS PUSZTÁK
Örültünk a hosszan tartó vénasszonyok nyarának, az igazi indián nyárnak. Még jobban örültek ennek a mániákus gyújtogatók. Csak Csóka és Zenta között legalább fél tucatszor gyújtották meg a száraz, füves legelőt. A tűzoltók a csókai benzinkút közvetlen közelében állították meg a lángok tovaterjedését. A feketére perzselődött puszta az őszi esők megérkezéséig kellemetlen, égett szagot árasztott, esténként nem lehetett ablakot nyitni a terjengő bűztől.
Nem maradt érintetlen a Tisza töltése sem, hiszen mindkét oldalát rendszeresen felperzselték: „karban tartják a gátat” – mondta egy arra járó ismerős. Ismét csak ki kellett hívni a csókai tűzoltókat, hogy oltsák el az erős széltől hajtott tűzet a töltés folyó menti oldalán, nehogy az erdőben is kárt tegyen. A csókai tűzoltóknak augusztusban és szeptemberben, sőt október első dekádjában is nap-nap után volt mit oltaniuk: napokig éget a száraz fű a Feketetó és az Aranka közötti kiterjedt pusztaságban, mivel felgyújtották a legelőt. Több négyzetkilométer égett le Hódegyháza és Kanizsamonostor között az Aranka jobb partja mentén. Szajánt és a falu körüli kukorica- és napraforgó-ültetvényeket a falu önkéntes tűzoltói mentették meg a DTD csatorna irányából gyorsan terjedő lángoktól. Felperzselték Oroszlámos közelében a Kocsorhátat, a padéi legelő egy részét és így tovább. Hasonló tüzekről, gyújtogatásról egész Bánátból és Bácskából is naponta érkeztek hírek.
A Csóka és Zenta közti sorozatos gyújtogatás eredménye
Mi történt velünk, esztelenül gyújtogatunk? Pontosabban gyújtogatnak Ők, a piromániások. Létezik, hogy nem lehet megállítani az efféléket? Hiába a törvény által kilátásba helyezett ötvenezer dináros büntetés a szabadban való tűzgyújtásért, továbbra is égnek a legelőink, ég a kukorica- meg a búzatarló. Hol vannak a mezőőrök? Hát tényleg nincs, aki megállítsa ezt az őrületet? Akkor biza van kapkodás, amikor a talpon álló tengeribe is átnyargal a tűzkakas. Ősszel nem egy ilyen eseményről számolt be a média, de továbbra sem történik semmi, soha nincs meg a gyújtogató. Hallom az ellenérveket: a határban nem állhat mindenki mellett egy csősz vagy rendőr! Milyen társadalmi légkörre, nevelésre, felvilágosító munkára lenne szükség, ami zsebben tudná tartani a gyufásdobozt meg az öngyújtót?
Jó lenne egyszer megérni, hogy az Üszkös puszta drámáját, annak minden szörnyűségével, ne csak az Újvidéki Színház drámaíró versenyének részvevői érezzék át.
Van-e erre szikrányi esély?
