Az ifjú komótosan széthelyezi kellékeit, majd rátekint a frissen elkészült emlékmű betűvéseteire: név és két évszám. Az egész temetőben ez ismétlődik, név, valamint a születés és elhalálozás évszámai, egyfajta szigorú kerete a létezésnek. Tömör információ, lemeztelenített híradás. Szinte személytelen. Száraz ronggyal letörli a betűsort, közben egy fiatal nő érkezik az egyik közeli sírhoz hangos jajveszékeléssel, majd egyéb hallgatósága nem lévén lassan lecsöndesül, szipog még egy keveset, majd leül a kőpadra és nézi a távozó ősz pazar színeit a fénylő és meleg napsütésben. A vésőhegynyi betűk tehát immár tiszták, mint az átcsiszolt üveglapok, a fiatal férfi megrázza a nemes olajlakkot tartalmazó üvegcsét, amelyen ez a rejtelmes, titokzatos és elegáns név áll: mixtion, majd a ragacsos anyagot puha ecsettel vigyázva ráviszi a betűkre, aztán jöhet az aranypor vagy a leheletvékony aranylap, s máris szikrázik a név. Meg a két évszám.
A délután kellős közepén tartunk, fák imbolyognak a könnyű szélben, bokrok rázzák meg időnként maradék leveleiket, térdeplő kőangyalok imádkoznak zárt szemhéjjal, vagy éppen sóhajtva az égre tekintenek, kezükben díszes ágat tartva. Közben hirtelen motorzúgás; egy kisebb teherautó érkezik, a munkaruhás legények fahengerekkel a raktér szélére görgetik a műkő kereteket és a márványemléket, majd hangos hórukkozással egyenként leemelik a már kikészített fabakokra, onnan már csak néhány méternyi a cipekedés. Az idősebb mester inkább csupán utasításokat ad, két segéd meg egy inas végzi az elhelyezést. Kisvártatva egy kosárral feléjük közelít a síremlék megrendelője is: pálinka, szendvics, sör, a munkások letelepednek, ugratják egymást, vidámak, mígnem a mester lecsöndesíti őket. A nő egy darabig figyeli a társaságot, majd felcihelődik, és kissé imbolygó léptekkel távozik. Ugyanakkor egy csapat diák özönlik be a sírkertbe, tanáruk pontos útvonalat jelölt ki a számukra, egy-egy emlékműnél megállnak, ahol rövid előadás hangzik el, majd a város költőjének szobránál hosszasan elidőznek, magyar irodalomóra lehet, a tanulók kérdeznek, előadójuk kimerítően válaszol, utóbb két diáklány verseket szaval. A kőfaragólegények elhallgatnak, csendben falatoznak, majd hozzálátnak a maradék munkálathoz. A tanár még mond valamit, aztán szélnek ereszti tanítványait, gyorsan elsiethetnek hozzátartozóik sírjaihoz, majd ismét összeverődve távoznak.
Lassan hűvösödni kezd, az ifjú az aranylón fénylő betűket nézi, spaklival eltávolítja a feleslegest és óvatosan letörli az alkalmankénti lecsorgásokat is. Még egy sír maradt hátra. Angyalok közt sétál el a kálváriáig, onnan balra a második sorban a kissé elhanyagolt piramis, rajta megannyi név, alig maradt már hely az újabb elhunytnak. Hogy hozzáférjen, szétbontja a friss koszorúkat és az utolsó üdvözletnek szánt virágcsokrokat, s akkor látja, alul két név található. Az egyik „befejezett”, az idei évszámmal, a másiknak azonban a név után csak a születési dátuma bevésve, valamint egy vonal, amely után majd odakerülhet a végleges adat is. A család utolsó sarja lehet, véli az ifjú, aki előrelátóan nem akar utóbb gondot okozni, „egy kalap alatt” elvégezhető ez is, egy napon a vésnöknek csak azt az egy számot kell még odaillesztenie.
Esteledik, a kőangyalok kifehérednek a színét vesztő alkonyi világban. Az ifjú lassan összecsomagol, nejlonzacskóba helyezi az ecseteket, az olajlakkos üveget, meg a külön dobozban tartott aranyport, majd kerékpárjára pattan. Kiérve, a temetőutcában már égnek a villanyok.
