Az édesapa, Vadócz László
1944. november 14-ének éjjelén – mint megannyi topolyai magyar család esetében is – gyökeresen megváltozott a Vadócz család élete. A hajnali két óráig tartó házkutatás során mindent felforgattak otthonukban, majd elvitték az akkor 32 éves családapát, akit soha többé nem látott a felesége, valamint az akkor két-, öt- és hétéves gyermekei. Vadócz Károly édesapja ártatlanságát bizonyítandó már 1967-ben rehabilitálási eljárást kezdeményezett, de csak 2008-ban, az igazságszolgáltatással folytatott, sokszor hiábavalónak tűnő, évtizedekig tartó kitartó küzdelem után született meg a végzés, melyet csak személyes utánajárást követően kaptak kézhez 2011 júliusában.
– Egy hideg télies estén három partizán csöngetett be, édasanyám pedig, hogy időt nyerjen, a kulcsokat keresgélve kérte apukámat, hogy a hátsó utca felőli ajtón távozzon. A faluban azt beszélték, hogy összeszedik az embereket, és nem tudják, hova terelik őket, talán a börtönbe vagy a városházára. Édesapánk válasza az volt, hogy nem bántott senkit, nem bűnös, úgyhogy nem megy sehová – Kaćanski Magdolna nyugdíjas tanárnő, a középső gyermek kezdi így a végzetes éjszaka és az elmúlt több mint hat évizedben folytatott harc történetét.
– Édasanyánk már kora reggel kereste apukánkat a városházán, ahova állítólag bevitték az embereket, de semmilyen nyoma nem volt. Akkor már érezte – és estére meg is tudta –, hogy kivégezték őket, üres a börtön. Nyilvános titok volt, hogy a partizánok betemették őket a Bajsai úton, a dögtemetőnél összekötözve, félig élve, félig halva. Édesanyám 28 éves volt, másnap mindent otthagyva, az utazáshoz szükséges iratokat beszerezve, Törökfaluban a nagytatánál találtunk néhány hétig menedéket, de utána hazajöttünk. Közben az egész házat feldúlták, kifosztották, beköltöztek az orosz katonák, csak a szomszédok mentettek meg néhány apróságot, kabátot, evőeszközt. 1945 októberében pedig tudtunkra adták, hogy mehetünk a házból, mindent elkonfiskáltak: a jéggyárt, a malmot, a műhelyt, a cséplőgépeket... Ezután házbérben laktunk, mígnem 1952-ben az állam egy külföldre költözött családnak az ajtó és ablak nélküli, lestrapált házát rendelte ki nekünk. Közben édasanyánk kereste az apánkat, kérte, hogy nyilvánítsák holttá, hiszen mi tudtuk, hogy a jég hátán is megél, bárhol lett volna, életjelet adott volna magáról.
A legidősebb lány, Gizella 1958-ös esküvőjére is rányomta a bélyegét, hogy édesapjukat háborús bűnössé és népellenséggé nyilvánították. Majdhogynem meghiúsította a frigyet az akkori rendszer, mert a vőlegény tiszt volt, és azt mondták, hogy háborús bűnös lányát nem veheti feleségül. Már azt tervezte, hogy kilép a katonaságból, de mivel hivatalos papírt Vadócz László bűnösségéről sehol sem találtak, így a házasságuk megköttethetett. Előtte azonban jártak Mićunovón, Karađorđevón, Kisbelgrádban, és a szerb lakosok között érdeklődtek, akik a legjobbakat mondták menyasszonya édesapjáról, s ez megerősítette a jövendőbeli férjet arról, hogy ártatlan volt. Arról is van bizonylat a gondosan összegyűjtött családi dokumentunok között, hogy Vadócz László géplakatos 1942-ben nem működött együtt a megszálló erőkkel, s a tehetrautóit nem bocsátotta azok rendelkezésre.
A legkisebb gyerek próbatétele
Károly mindössze kétéves volt, amikor édesapja eltűnt, de szinte egész életében arra kereste a választ, vajon háborús bűnös gyerekei-e ők hárman. Édesanyjuk 46 éves korában, 1963-ban hunyt el, utána ő vette kezébe az ügyet, és fáradhatatlanul nyomozott, írt, kért és követelt, a hivatalos szervek azonban sokszor válaszra sem méltatták, nem tartották magukat illetékesnek, és máshova utalták a rehabilitációra vonatkozó kérelmet. Károly 1968-ba a németországi Coburgba költözött, de onnan is folytatta a szélmalomharcot.
A rehabilitációért 67 éven át küzdő fiú, Vadócz Károly
– Ez az óriási hajtóerő az öcsémben talán az apa iránti vágyból eredt. Sohasem adta fel, az volt a célja, hogy kiderítse az igazságot. A számtalan elutasítás sem tántorította el, egyik tárgyalásról a másikra ment, és megalázva, elutasítva is fáradhatatlanul küzdött, hogy bebizonyítsa: apánk nem politizált, ártatlanul végezték ki.
Közben az is szóba került, hogy napilapunk már 1968-ban, Huszonnégy évig keresték apjukat címmel megjelentetett egy cikket a három testvér bátor kiállásáról:
„A volt topolyai népbizottság 1945-ben 3717. számú átiratában arra kérte fel a topolyai községi bíróságot, hogy mivel az eltűnt Vadócz László háborús bűnös volt, rendelje el vagyonának elkobzását. Ez meg is történt, Vadócz László gyermekei azonban nem hagyták ennyiben a dolgot. Majd 24 évig kutattak eltűnt apjuk után. Ez idő alatt az összes létező katonai és polgári bíróságok irattárát felkutatták, de sem itt, sem a háborús bűnösöket nyilvántartó bizottságok listáin nem szerepelt apjuk neve, mint olyan háborús bűnösé, akit bűncselekményei miatt halálra ítéltek és kivégeztek. Viszont megállapították, hogy az egykori topolyai népbizottság annak idején nem tudta megindokolni és konkrét adatokkal alátámasztani Vadócz László bűnösségét és a vagyonelkobzás jogosságát.
Helytelenül járt el, amikor elrendelte Vadócz László vagyonának elkobzását anélkül, hogy megkapta volna a katonai vagy a polgári bíróság ítéleténk hiteles másolatát, amelyben apjukat, mint háborús bűnöst halálra ítélték...”
– Topolyáról Szabadkára, Szabadkáról Újvidékre, Újvidékről Belgrádba küldték, 1986-ban már az Alkotmánybírósághoz fordult jogorvoslatért, hiszen ügyét a tartományi ügyészségen, az eltelt hosszú időre hivatkozva, elévültnek nyilvánították. Minden szót átrágott éjszakánként, nem nyugodott, írt és írt, kereste azt a kis rést, hajtotta valami megfoghatatlan erő, hogy be kell bizonyítani, hogy ártatlan volt az apánk – mutat rá a Topolyán élő Magdolna vaskos irattcsomót lapozgatva öccse konok kitartására, mely végül eredményhez vezetett.
Egy kép a családi albumból, a boldog békeidőkből. 28 évesen maradt özvegy három pici gyerekkel Vadócz (szül. Török) Gizella
2006-ban, miután a legfelsőbb fórumok visszautalták, ismét a szabadkai Kerületi Bírósághoz fordult, és 2008-ban megszületett a várva várt döntés: „A néhai Vadócz Károly rehabilitására vonatkozó kérelem megalapozott. (...) Adminisztrációs és bírósági ítélet nélkül fosztották meg életétől, politikai és ideológiai okok miatt vált áldozattá.”
A most 69 éves Károly már nem láthatja a Szabadkán született bírósági végzést, betegsége miatt ugyanis mind ritkábban jön haza Topolyára, és az idén – bár régebben amikor csak tehette, ilyenkor látogatott haza, kezdetben a családi sírnál gyújtottak gyertyát, majd a kilencvenes évektől a Nyugati temetőben felállított keresztnél emlékeztek – nem lehet itt a november 14-ei megemlékezésen sem. Pedig a három testvér végre a kezében tarthatja a bizonyítékot arról, amit mindvégig tudtak: hogy édesapjukat 1944 őszén ártatlanul végezték ki.
