Kell lennie valamiféle képnek vagy hangnak, amely előhívja a történeteket. A történeteket, amelyek a magánszféra legféltettebb rejtekében pihennek, és várják a megfelelő pillanatot, hogy megrohanják, elárasszák emlékekkel az embert.
Számára ilyen hang az ablak alatt kopogó lépések zaja. Ahogy ment hazafelé a sötétben, utcák, házak, fák osontak el mellette. Ablakok és kiskapuk alatt kopogó lépteire egyre erősödött benne annak a gyermekkori téli estének az emléke.
Akkora hó esett azon éjszakán, hogy reggel az utca túloldalára sem lehetett átlátni. Persze később apja mondta, csak azért tűnt olyan iszonyúan hatalmasnak a hó, mert még pici, apróka gyerek volt. Végül is mindegy.
Nagy hó esett azon az éjjelen. Már estefelé elkezdett szállingózni, mert amikor apja hazaért a rőfösüzletből, ahol kereskedőként dolgozott, emlékszik, leverte a havat a csizmájáról, lesöpörte a télikabátját, levette a báránybőr kucsmáját, s úgy lépett be a kiskapun a fedett gangra. Ez a hang is mindig milyen jó érzéssel, melegséggel töltötte el a szívét! Ahogy tompán, ütemesen a földhöz verdeste a csizmatalpakat.
Csöndes volt az utca, halkan, puhán, nagy pelyhekben szállingózott a hó a kopott keretű ablak párkányára, a kertkapura, a füstölgő kémény tetejére. Bentről alig-alig szűrődött ki valami világosság. Egy lámpa égett, egyetlenegy körte világított a szobában, ahol esténként anyjával együtt várták apját. Néha öreganyja is ott maradt, mert anyja gyönge volt, betegeskedett sokat, és a házimunkában kellett a segítség. Ezen az estén csak ketten várták apját.
Ő a dunna tetején ült, pizsamában, alváshoz készülve. A mozdulatlan időt csak anyja zavarta meg; a rádió gombját csavargatta. Hol tiszta hang, hol fütyülő sípszó hallatszott, ahogy állomásról állomásra váltott, amikor apja belépett az ajtón.
– Esik a hó! Láttátok?
Erre nagy sürgés-forgás támadt odabenn. Hirtelen mintha megtöbbszöröződött volna a szoba létszáma, szaladtak az ablakhoz, nyitották a spalettát, törölték a párás üveget a tenyerükkel.
– Lesz boldogság reggel odakint – mosolygott rá anyja, az utcabeli gyerekekre is gondolva.
– Lesz ám – fordult el apja az ablaktól, miközben lassan vetkőzni kezdett, papucsot húzott és kiment a szobából.
Sokszor próbálta ilyenkor meglesni apját, amint gatyára vetkőzve áll egy szivaccsal a kezében, és a mosdóvizet szanaszét csapkodja a konyha kövén. Úgy zuhogott a szappanos víz, ahogy a nyári zápor veri az ablak üvegét. Ez is a vissza-visszatérő hangok közé tartozik.
Mikor apja visszajött, ő jéghideg lábbal még mindig az ablaknál állt. Most nem volt kíváncsi másra, nem érdekelte semmi, csak a kinti hófehér világ. Orrát és homlokát az üvegnek támasztva figyelte a lámpa körül sűrűn keringő hópihéket.
– Bújj az ágyba! Reggel korán megyünk szánkózni – nézett rá biztatóan, majd kezébe vette az asztalon levő kis rádiót, csavart néhányat a gombján, megforgatta néhányszor jobbra, aztán balra, míg végül elégedetten tette vissza. Megfogta anyja kezét.
– Gyere!
Ő már ismét a dunna tetején ült. Onnan nézte, ahogy apja átkarolta anyja derekát. Némán nézték egymást. A mosolyt csak a tekintetükből lehetett kiolvasni, a szájuk, az arcuk rezzenéstelen volt. Lassan lépegettek. Kicsit jobbra fordultak, megint jobbra, meg még egyszer jobbra. Aztán már pörögtek, és nevetés, halk dúdolás kísérte a mozdulatokat.
Ő ült a dunna tetején. Nézte anyját, aki mezítláb, világoszöld szatén pizsamában lépeget a zene ütemére, és nézte apját, aki gatyában, csíkos pizsamafölsőben, homlokába hulló hajjal forog a szoba közepén. Most nem volt féltékeny és irigy, nem akart közébük férkőzni, mint általában, ha a kettejük közötti távolságot kicsinek ítélte meg. Csak nézte némán a táncot. A forgás és a nevetés lassan elkeveredett az utcai lámpa fénye körül keringő hópelyhekkel. Mintha egy távoli csillag ragyogott volna be az ablakon. A táskarádió elhallgatott.
Tél, havazás, az utcai lámpa fénye... Léptek kopogása az ablak alatt.
Ment hazafelé ezen a nyirkos novemberi estén az alig kivilágított utcán, megállt a kapu előtt, fordult a kulcs a zárban. Belépett, az udvarról a fűtött előszobába ért.
Kell lennie valamiféle képnek vagy hangnak, ami előhívja a történeteket. Mindegy, hogy karácsonyból kifelé megyünk, vagy éppen advent idejében várakozunk, ha megtaláljuk azokat, akikkel jó együtt emlékezni.
