Kötelezővé kell-e tenni a fiataloknál az úszásoktatást (miként Campanella javasolta egykoron), hovatovább a polgár rendelkezhet-e vagyonnal? Ezek persze csak amolyan bevezető dilemmák, hogy aztán rákérdezhessünk a valódiakra: melyik az az állam, amely a minőség logikáját valósítja meg, amely képes összehangolni a különféle egyéni és csoportérdekeket, s amely az igazságosság elvét érvényesítve szabályozza a hatásköröket? A megoldások tárháza bőséges, szinte átláthatatlan, mégis valamiképpen egyoldalú. Hiszen az adott korban és helyen a számtalan lehetőség közül mindig mindössze egyetlen képlet valósult meg, a történelem nem kínált esélyt az alternatívákra – így a folyamatok lineáris képét kapjuk csupán.
Talán csak az egyén képes szemléletváltásra, ellenpróbára, miként előfordult ez Platón esetében is. A görög filozófus köztudottan úgy gondolta, hogy az eszményi államot a filozófusoknak kell irányítaniuk, az őrök és katonák pedig gondoskodnak a védelemről, hogy a földművesek és a kézművesek nyugodtan dolgozhassanak. Magántulajdon viszont nincs. Nos, az ideális állam létrehozására Platón tett egy próbálkozást Szicíliában, azonban kísérlete kudarcba fulladt. Nyilván ez késztette újabb modell kidolgozására – egyik öregkori művében már változtat: az államot többé nem a filozófus királyoknak kell kormányozniuk, hanem a törvényeknek. A polgárok tanítómesterei is a törvények lesznek. Más görög gondolkodók úgy vélték, a törvényeket a gyengék hozzák létre, hogy az erőseket kordában tartsák. Avagy: a törvények nem az egyik vagy másik csoport akaratától függenek, hanem kompromisszumot jelentenek. A sztoikusok meg egyenesen kijelentették: az állam a polgárokat összekötő jog közössége.
A középkori gondolkodásban politika és erkölcs szorosan összekapcsolódik, mindent a hit szemszögéből szemlélnek. Szent Ágoston például nyomatékosítja: a hatalom a bűnbeesés következménye, s Aquinói Szent Tamás is a közjóra irányuló tevékenységek esetében az erkölcs és az erény szerepét hangsúlyozza. A reneszánsz már az egyház tekintélyének hanyatlását hozza magával, a világi hatalom módozatainak kutatását. Új igazoló eszmékre van szükség, a gondolkodás középpontjában már az ember áll, ugyanakkor feljövőben a természettudományok. És megjelennek az álmodók – az utópiák. Például Angliában Morus Tamás, aki többek között igen fontosnak tartja a fiatalok nevelését, még inkább az olasz Campanella, akinek Napvárosában a gyermekek csak kétéves korukig nevelkednek a családban, ekkor a városállam által fenntartott és irányított nevelőintézetekbe kerülnek, szüleiknek ezután nincs semmiféle teendőjük velük kapcsolatban. A gyermekek oktatása hétéves korukig a várost körülvevő hét koncentrikus körben futó falra festett képek segítségével történik. Már ebben az időben is dolgoznak a műhelyekben és a mezőgazdaságban. Sajátos erkölcsi nevelésüket a zenei képzés és a testgyakorlás egészíti ki. Mindez a 17-18. életévük körül fejeződik be. Erről ennyit – ne kontárkodjunk bele feleslegesen a ma pedagógusainak dolgába.
Megjelennek viszont lassacskán a különféle szerződéselméletek (Rousseau, Hobbes és a többiek). A történet (és a történelem) ezentúl már inkább ismert, számtalan forma váltja egymást, a nemzetállammal (és a nacionalizmussal), valamint a modern polgári állammal bezárólag. Éppen ezért érdemes még röviden elbíbelődni a társadalmi szerződés tanával, mely szerint a természeti állapotban minden ember egyenlő, ennélfogva joga van mindenhez, azaz mindennel rendelkeznie, s azt tennie, amit akar. Mivel azonban minden egyes ember saját hasznát rendre a másik kárára akarja elérni, létrejön egy biztosított béke igénye – a természetjog egyébként is tiltja mások életének, egészségének, szabadságának és birtoklásának megkárosítását vagy megsemmisítését. Biztonság viszont csak akkor érhető el, ha az egyén egyes jogokat átruház vagy felad, azaz minden egyes individuum korlátozza saját személyes szabadságát a másik szabadsága érdekében – ezt rögzítik a társadalmi szerződésben, s így jön létre az állam. Az egyének önszerveződését követően azonban mi várható el az államtól? Valamivel később Fichte (1762–1814) német filozófus és közéleti személyiség ezt így fogalmazta meg: „Az állam csak akkor követelheti meg minden egyes állampolgárától a többiek jogainak elismerését, ha maga az államszervezet el tudja érni, hogy mindenkinek legyen tulajdona”. Azóta is itt tartunk. És igencsak számítanánk még az alternatívákra.
