„Szívesen élnék-e száz év múlva?” – a kérdést egy pesti újságíró kolléga tette fel a minap, kifelé jövet egy zentai vendéglőből, amúgy egész este minden másról beszélgettünk, csap éppen erről nem. Azonnal rájöttem, mostanában körkérdést végez ez ügyben, ez szórakoztatja, izgatja, s a társaságunk távozásakor engem sem akart belőle kihagyni. – Hibernálnának, majd felélesztenének – tette még hozzá, majd kíváncsian várta a véleményemet. Nyomban rá is vágtam: nem! Kissé meghökkent, s mint utóbb kiderült, én voltam az egyetlen az eddig megkérdezettek között, aki nemleges választ adott. – És miért? – faggatott tovább, midőn a küszöböt átlépve már kint voltunk az utcán. – Kit ismerhetnék én akkor... – mondtam csendesen.
Azért néhány napig még foglalkoztatott az ötlete, s azon gondolkodtam, ha nem sietve kell válaszolnom, esetleg még az asztal mellett, borozgatás közben teszi fel a kérdést – talán másként reagálok? De abban bizonyos vagyok – eredendő kíváncsiságomat félretéve –, hogy az a világ, száz év múlva, már nem az én világom lenne. S akkor mi keresnivalóm benne? És bizonyára tele lesz megannyi műszaki újdonsággal, a technika pedig sohasem volt az erős oldalam. Hovatovább az a valóság, amellyel száz évre rá szembesülnénk, nem szűkítené-e éppen képzeletünk jelen szárnyalását?
De hát akkor nézzük az ismerőseinket, különösen így az év végén, amikor esedékes összeírni, kit hívunk fel, kinek küldünk képeslapot és kinek e-mailezünk. (Ha már miattuk – pontosabban: értük – „ragadtunk le” a jelenben.) Történt tehát, lassan húsz éve is talán, hogy mi négyen, költők, a háborús és benzin nélküli időszakban, előadói körútra indultunk, s így jutottunk el hóban, szürkületben egy Siófok melletti kis településre is. Találkozás az ádándi iskola diákjaival, majd vendéglátónk meginvitál bennünket a helyi dalárda szokásos csütörtök esti összejövetelére. Az énekpróba után vacsora, étel-ital garmadával. A társalgás kissé feszengve indul, majd később, nótázás és italozás közepette felmelegedvén, már mulatósba csap át a hangulat, s közben sajátságos dalpárbaj alakul ki: ki ismeri például egy igencsak hosszú kuruc dal minél több versszakát. Az énekkar tagjai között – mint megtudjuk – két Erzsébet és két Katalin van, s lévén éppen névnapjuk, indítványomra még délután mindegyikünk ír egy-egy rövid verses köszöntőt, s már jócskán elhalad az idő, amikor – a terem közepére állva – felolvassuk, és személyesen is gratulálunk. Most értesülök róla, hogy az énekkar a minap az egyik szomszéd városkában lépett fel, vezetőjük akkor újságolta, hogy otthon, a művelődési házukban, a bejárati folyosón elhelyezett hirdetőtáblán ma is ki van ragasztva az akkor elhangzott, papírszeletekre ráírt négy versike. Nekem pedig továbbították a vendéglátó-szervezőnk telefonszámát. A napokban mindenképpen felhívom…
Derűs reggel egy pesti szerkesztőségben, a korán érkező titkárnő éppen megfőzi a kávét, szellőztet, majd belép egy férfi, kamaszos-cinkos mosollyal, lekezelünk, bemutatkozunk. Erdélyből telepedett át a családjával a magyar fővárosba, most egy rovatot vezet. Gyorsan összebarátkozunk, a közelben tenyérnyi söröző, a szerkesztőség tagjai közül jó néhányan munka után oda térnek be. A tulaj is erdélyi, kérdezés nélkül tölti az italokat, mindenkinek a szokásosat. Ott is sokat beszélgetünk, majd könyvének bemutatójára (már nyugdíjasként) Vajdaságba is ellátogatott. Miután távol kerültünk egymástól, maradt a levelezés, s az időnkénti telefonálás. Egy alkalommal azonban – valamikor augusztusban – a lánya írt helyette. Közölte: apja állapota hirtelen ijesztő módon leromlott, s talán már soha nem lesz képes levelezni. Az elmúlt hetekben orvostól orvosig járt, s kiderült, hogy két infarktusa volt, a neurológus agysorvadást állapított meg nála, ezenfelül – egy korábbi operáció ellenére – a szürke hályog is ismét jelentkezett, nehezen és keveset olvas, és nem is ír. A levél folytatódik: „Lektorálásra kérték fel, de azt mondta, nem tudja vállalni, mert zsong az agya és nem érti, mit olvas. Az írásképe is teljesen szétesett, betűket hagyott ki vagy szúrt be fölöslegesen. Erősen sérült a beszédközpontja és minden egyéb motoros készsége is. Az orvosok kitérő választ adnak, sikerülhet-e egyáltalán a kezelés”. Erőt vettem, s a minap felhívtam. Ő maga jelentkezett, vidáman, tisztán beszélve; írni ugyan még nem ír, de a tévét nézi, naponta intézi a bevásárlást. A feleségével pedig éppen színházba készülődnek…
S ez még csak két személy. És két történet. A megannyiból.
Jó nekem ez a már volt XX. és a jelen XXI. század!
