„Ha nem tanulsz, mosogatólánynak adunk”

Meg lehet-e tanulni a másokra való odafigyelést? Lehet-e úgy élni, hogy az egészséges felelősséget vállaljon a beteggel, a gazdag a szegénnyel, a tanult a tudatlannal? Vajon lehet ezt tanulni, vagy az ember otthonról hozza? Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, amikor Tóth Isaszegi Irénnel találkoztam.

– Hogy kicsoda az az asszony, aki a vagyonát arra tette fel, hogy támogassa a rászorulókat? Aki a Pázmány Péter Tudományegyetem határon túli magyar hallgatónak, a zentai Bolyai Farkas Alapítvány tanulóinak, a topolyai öregek otthonának rendszeres ösztöndíjat és támogatást nyújt. Budapesten pedig alapítvány bejegyzését indította el, amely ugyancsak a magyar diákok továbbtanulását, és a szociálisan hátrányos helyzetűek megsegítését vállalta föl.
Így kezdtük a beszélgetést.

Kicsoda Tóth Isaszegi Irén, aki úgy döntött, hogy támogatja a tehetséges, tanulni vágyó fiatalokat, általában pedig az elesettek mellé áll?
– Éppen olyan egyszerű ember vagyok, mint mindenki más itt a Bácskában. Nekem megadatott, hogy segíthetek másokon. Szabadkán végeztem a gimnáziumot, az építészmérnöki diplomámat Zágrábban szereztem, majd később szakosítottam városrendezésre. Zágrábban és Boszniában dolgoztam, majd Újvidékre kerültem. Mindig vágytam vissza a szülőhelyemre, négy év után mégis elhagytam. Németországba mentem férjhez, és már több mint negyven éve Hamburgban élek. Most már nyugdíjas vagyok. Amikor láttam, hogy itthon akármilyen szorgalmasak, akármilyen sokat dolgoznak, mégis nagyon nehezen élnek az emberek, elhatároztam, hogy segítek ahogyan tudok.
Korábban már támogatta a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanuló határon túli magyar fiatalokat is.
– Most már ők a segítőtársaim. Különös barátság fűz össze minket. Úgy tekintek rájuk, mintha a saját gyermekeim volnának. A támogatás elnyeréséhez az én föltételem csupán az, hogy a gyerek tanuljon és sikeresen vizsgázzon. A határon túli magyar hallgatókat ösztöndíjazom, elsősorban azokat, akik nehéz szociális helyzetben vannak, vagy akiket az egyik szülő neveli, illetve teljesen árvák. Az iskola javaslata alapján döntünk arról, hogy kik azok, akiknek leginkább szükségük van a támogatásra.
A diákok mellett az idős embereket is fölkarolta.
– Topolyán születtem, és annak ellenére, hogy már tizenegy éves koromban elkerültem Szabadkára, úgy érzem, hogy én ide tartozom. Ezért a Vöröskereszt által segítem az öregek otthonát. Két évvel ezelőtt átalakíttattam egy régi épületet, ami találkozóhelye lett az idős embereknek, ahol egész nap melegedhetnek és kapnak egy tál meleg ételt. Tudom, hogy sokaknak még annyi lehetőségük sincs, hogy otthon egy darab fát tegyenek a tűzre.
Az elesettek iránti érzékenységet otthonról hozta, vagy ez egy tanulási folyamat eredménye?
– Ilyen volt az édesapám. Mindig tudtuk, melyik nap kopognak be a koldusok. Kis élelmiszercsomagokat készítettünk nekik; hurkát, kolbászt, töpörtyűt, meg ami volt otthon, azt tettünk bele. Ezzel nem laktak jól egész napra, de ettek legalább valamicskét. Gyerekként én osztottam szét közöttük ezeket a kis batyukat. Már otthon megtanultam, hogy akinek megadatott, annak segítenie kell a másikon.
Jómódú családban élt?
– Igen. Apámnak két üzlete volt, később élőállat-kereskedő lett. Volt két tanyánk is, egyik anyám öröksége volt, a másik apámé. A második világháború után mindezt elvesztettük. Borzasztó volt ezt átélni. Februárban történt, hogy mindenből kifosztottak minket. Akkor már leérettségiztem, és azt mondtam a szüleimnek, mindegy, hogy hogyan, de valamit találjunk ki, hogy továbbtanulhassak. Már hároméves koromban azt hallottam a szüleimtől, ha nem tanulsz, odaadunk mosogatólánynak. Talán ezért volt az a vágyam, hogy minél többet tudjak.
A mai világ nem éppen a tudás fontosságáról híres, hanem inkább a gyors meggazdagodásról.
– Sose lehet tudni, mit hoz a holnap. Csak a tudást viszi magával az ember, akárhova veti a sors. Bizonytalan világban élünk. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy két foglalkozást tanuljanak, hiszen ha egyik nem megy, lehet, hogy a másik megélhetést biztosít. Semmilyen munka nem megalázó, csak becsületesen kell dolgozni, és ha nem is mindjárt, de egyszer beérik a gyümölcse.
Hogy tudott felülemelkedni azon, hogy mindenüket elveszítették, és mindez ellenére ennek az országnak a hasznára cselekedjen?
– Olyan ember vagyok, aki meg tud bocsátani. Persze nem fogom sose elfelejteni, ami történt. Mi nem loptuk a vagyonunkat. A dédapámnak is volt valamije, a nagyapámnak is, és ez így gyarapodott tovább. Mindent szorgalmas munkával szerezett a családom. Amikor mindenünk elveszett, apám egy évig idegösszeroppanásban feküdt az ágyban, anyám etette és öltöztette minden nap. De fölépült, amihez óriási erő kellett. Én ezt a természetet örököltem. Nyolcvanhat éves vagyok, kocsival jöttem, vezetek, és mindent megteszek azért, hogy mozogni tudjak. Reggelenként, akármennyire nehezemre esik, háromszor lezuhanyozom hideg-meleg vízzel, és amikor tehetem, elmegyek úszni. Ha ezt nem csinálnám évek óta, már rég nem lennék. Volt három rákműtétem, azt is túléltem. Hétszer operálták a szememet, és hál’ Istennek, látok. Mindent a Jóistennek köszönhetek.
Meséljen arról, mi az, amit szeret.
– Az embereket szeretem. Borzasztó látni, hogy milyen sok ember tönkrement idegileg, hogy mekkora teher van rajtuk, hogy milyen sokan nyomorognak. De ami különösen elszomorít az az, hogy sokan milyen irigyek egymásra. Ha az egyiknek csak egy picivel több van, mint a másiknak, már irigykedik, rosszindulatú, áskálódik. Megértem az elkeseredettséget, csak fáj látni, hogy egymásnak esnek, mert a legfontosabb az lett, ki melyik pártban van vagy melyik nemzethez tartozik.
Ennek ellenére a nemzeti közösségi erőt fontosnak tartja, hiszen a magyar tanulóknak segíti a továbbtanulásukat.
– Nagyon fontosnak tartom. Nem véletlenül adom azoknak a gyerekeknek az ösztöndíjat, akik el vannak nyomva, akik hátrányos helyzetben vannak, akik olyan helyről valók, ahol nincs meg a teljes joguk, talán még azt is mondhatom, semmi joguk sincs.
Nagyon jó, szorgalmas, dolgos nép a magyar nemzet. De csak ezzel nem lehet érvényesülni. Sajnos a magyar nép mindenkire hallgat, megalázkodik, ahelyett, hogy kiállna a jogaiért. Be kell látni mindnyájunknak, hogy csak úgy léphetünk előrébb, ha tanulunk.