Bár a tiszavirágoknak és a szentjánosbogaraknak nem sok közük van egymáshoz, egy valamiben mégis hasonlítanak: életük – legalábbis kifejlett állapotban – rendkívül rövidke, és kizárólag a párkeresésről és a szaporodásról szól. A szentjánosbogarak rajzása persze kétségkívül romantikusabb eseménynek tűnik, és előszeretettel lessük meg őket násztáncuk idején, most, júniusban.
Ha szerencsénk van, sok-sok fénylő pontot: a lebegő egyedekben a hímeket tisztelhetjük, a fűben, egy helyben váró példányokban pedig a nőstényeket. Utóbbiaknak nincsen szárnyuk, fényjelzés segítségével és némi „billegetéssel” hívják fel magukra a hímek figyelmét, amelyek lefelé irányuló, jókora, félgömb alakú szemeiknek hála szúrják ki a földön heverő „lányokat” – írja a Turistia Magazin.
A rajzás általában kb. 10 napon keresztül tart. Az a szentjánosbogár, amelyik nem talál párt, elpusztul, amelyik pedig szaporodott – az is. A párzás után a nőstény három nap alatt 50-100 petét rak le és elpusztul. Ezekből 20-35 nap múlva lárvák kelnek ki, amelyek egy-két évig tartó sokszori vedlés után érik el végleges, 25 mm-es hosszukat, majd bebábozódnak. Május, június tájékán kibújnak a kifejlett bogarak, és minden kezdődik elölről.
A fénykibocsátás, azaz a biolumineszcencia leegyszerűsítve a következőképp működik: a luciferin elnevezésű szerves vegyületre, vízre, oxigénre és luciferázra van hozzá szükség, utóbbi enzim indítja be a folyamatot, amely során a luciferin oxidálódik. Ennek eredménye a fény, amit a szentjánosbogarak általában alsó két hasi szelvényükön keresztül bocsátanak ki. Még arra is képesek, hogy szabályozzák az oxigénáramlást, és általában egy órán keresztül világítanak esténként, legkésőbb nagyjából 10 óráig.
A jelenséget bárhol megfigyelhetjük, ahol szentjánosbogarak találhatók. Az MTI fotóriportere Salgótarján közelében több, hosszú expozíciós idővel készítette fotóit a szentjánosbogarak rajzásáról természetesen megfelelő számítógépes programmal.
