Hatvanöt évvel ezelőtt csoda történt, az örökös megosztottságban élő nép, a magyar, egy emberként fogott össze szabadsága védelmében.
Értelmiségiek és gyári munkások, kolhozba kényszerített parasztok és vagyonukból kiforgatott egykorvolt gazdagok, vidékiek és fővárosiak – az önző érdekből vagy vakhitből szembeszegülők kivételével – mind ugyanazt akarták: hogy ők maguk dönthessenek a jövőjükről, ne a moszkvai paranccsal hatalomra emelt sztálinista társaság, akiknek a legfőbb meggyőzési érvük céljaik elfogadtatására az orosz tankok voltak a hátuk mögött.
A hátuk mögött ott állt az orosz tank, mellettük pedig a megtorlás két főszereplője, jobbról az ÁVH könyörtelen verőlegénye, balról pedig az ítéleteivel a jogot és az igazságot egyaránt megcsúfoló kommunista bíró.
A plakátra illő kép talán egy kissé erőltetetten hat, de jól kifejezi azt a szorongatott helyzetet, amelyben a kivételezettek kivételével az akkori magyarok éltek. Maradjunk is a képnél! Az erőszakkal hatalomra segítettek háta mögött ott állt az orosz tank, jobbról és balról pedig két bármire kész zsoldos, előttük viszont senki sem járt védelmezőjükként, hacsak demagóg szófordulataikkal élve azt a hazug, álvallási jövőképet nem nevezzük előttük járónak, amivel a hiszékenyeket ámították.
Továbbra is a képi kifejezésmódnál maradva egy olyan a Nagy Vezető előtt hordozott, költők által megénekelt szobor volt ez az utópikus kommunista jövőkép, amelyet a látni vágyást megsokszorozva lepellel takartak le a kíváncsi szemek előtt. Egy napon azonban a szobor szépségének a látványától megfosztott néptömeg elállta a Nagy Vezető útját, egy gyerek kilépett a sokaságból és lerántotta a leplet. Szín derült az igazságra: a lepel alatt nem volt semmi sem.
Ilyen a kommunista utópia, aminek a nevében emberek millióit ölték meg: sehol sincs, sohasem volt, soha nincs és sohasem lesz. A valóságban sem tere, sem ideje nincs.
Az 1956. október 23-án kezdődő magyar forradalom ezt az igazságot tette világszerte közhírré. Meghallhatta mindenki, akinek volt füle a hallásra.
