Ilyenkor, a nemzeti összetartozás napjának táján a „rendszerváltó” miniszterelnök, Antall József – alighanem leggyakrabban idézett – mondata juthat sokak eszébe, mely szerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A nemzetben (is) gondolkodók számára biztató volt ez a megnyilatkozás, a külhoni magyarok pedig reménykeltőnek vélhették. Persze nem Nagy-Magyarországot látták jövőképként maguk előtt, hanem hinni kezdtek abban, hogy az anyaország figyelme most már feléjük is fordul valamiféle gondoskodás, erkölcsi, politikai, esetleg anyagi támogatás formájában.
A miniszterelnök 1992-ben a világ magyarjainak találkozóján azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti összetartozás nem jelent semmiféle kirekesztést, mert a magyarság befogadó nemzet. „Kitárul a felé karom, kit magyarrá tett értelem, parancs, sors, szándék, alkalom” – idézte Ady Endrét. Megjegyezte: ahogyan mi is biztosítjuk a határainkon belül élő nemzetiségek jogait, ugyanúgy a szomszédjainktól is elvárjuk ugyanezt a kisebbségben élő magyarokkal kapcsolatban.
A baloldal – az akkor még uralkodó sajtójával együtt – hol csupán abba kötött bele, hogy nem is vagyunk már tizenötmillióan, hol némelyek azt fejtegették, hogy Antall József kijelentéséből arra lehet következtetni, hogy ő lélekben irredenta. Nem meglepő ez a bélyeg, hiszen az igazi rendszerváltás még hosszú ideig váratott magára, a kommunista korszak pedig rögzítette, hogy Trianon szinte meg sem történt, a proletár internacionalizmus pedig fölüláll a nemzeteken.
Amikor tehát június 4-ére emlékezünk, vagy éppen ezt a napot a nemzeti összetartozás napjaként éljük meg, érdemes visszatekinteni legalább a kilencvenes évekig, hogy lássuk: nem volt ám rövid ez a három évtizedes út, meg rögmentes sem. A baloldali kormányok éveiben igencsak háttérbe szorult a külhoni magyarságot is felölelő nemzetpolitika, egészen addig, amíg 1998-ban nem került hatalomra a Fidesz. Ezt megelőzően, majd a 2002. évi meglepő vereséget követően is a „merjünk kicsik lenni” szlogen érvényesült, folyamatosan irtva és szinte kiirtva az emberekből az önbecsülést, vele együtt a nemzeti önbecsülést is. Hogy ne állítsanak maguk elé nagy célokat – mert azokat úgysem lehet elérni –, hanem legyenek gyengék, istápolásra szorulók.
A nemzeti összetartozás napja alkalmából szervezett tavalyi vajdasági központi ünnepség (Gergely Árpád felvétele)
ELINDULÁSKÉNT STÁTUSTÖRVÉNY
Ezt a gondolkodást próbálta fölszámolni az első Orbán-kormány, de kevés idő jutott rá, a folytatás csak nyolc esztendővel később következhetett. Létrejött azonban a Magyar Állandó Értekezlet. És még egy már-már elfeledett, de akkor hatalmas lépést azonban megtett a békediktátum által az országon kívül rekedt magyarság „visszacsatolása” terén: meghozta a státustörvényt. Az eredeti preambulum a törvény céljaként azt írja le, hogy „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata” a jogszabály kínálta eszközök segítségével is biztosítva legyen. Általa pl. támogatáshoz juthatnak a határon túli magyar iskolák tanulói, az anyaországban kedvezménnyel (ösztöndíjjal) tanulhatnak a határon kívüli magyar diákok, a külhoni magyarok némely esetben gyógykezelést vehetnek igénybe, jelentős utazási kedvezmény jár nekik stb.
Két év elmúltával, 2003-ban a szocialista kormány már módosította a törvényt, mondván: meg kell felelnie az uniós normáknak, bár Magyarország csak a következő évben lett az EU tagja. Valójában úgy hígították föl a törvényt, hogy kikerüljenek belőle mindazok az elemek, amelyek a románok és a szlovákok véleménye szerint nem feleltek meg az európai normáknak. A „merjünk kicsik lenni” elv értelmében nem is csak a nagyok, hanem a kicsik is diktálhatnak – mondhatnánk.
Duray Miklós felvidéki politikus, író az akkori korszakról ezt írta: „A Horn-kormány idején és az azt követő négy évben az MSZP-ben kaptak némi teret nemzeti elkötelezettségű politikusok is (ennek köszönhető az első magyar–magyar csúcstalálkozó 1996-ban és a nemzeti konszenzus kialakulása 2001-ben a státustörvény kapcsán). A 2002. május 27-én hivatalba lépett Medgyessy-kormány köreiből azonban szinte teljesen kiszorultak a nemzeti elkötelezettségű politikusok (egy-két államtitkár kivételével), és teljes mértékben háttérbe szorultak az MSZP parlamenti képviselőcsoportján belül is. Ez a helyzet meghatározó jelentőségű lehet a nemzetpolitika további alakulásában. Mert ha beszélhetünk a magyar társadalom megosztottságáról, akkor épp ez lehet majd az oka.”
A BALOLDAL SZÉGYENNAPJA
A 2004. év ismét megmutatta, hogy ha a nemzet erősödő egységének a rombolása a cél, akkor igazán lehet számítani a baloldalra, nem is szükséges hozzá külföldi követelőzés. Így jutottunk el a hírhedt december 5-éig, amikor már a külhoni magyarok egyszerűsített honosítása volt a tét, ismertebb elnevezéssel: a kettős állampolgárság „bevezetése”. A népszavazás, illetve az egyszerűsített honosítás ellen a baloldal – Gyurcsány Ferenc miniszterelnökkel az élen – olyan hazugsághadjáratot folytatott, amelyből úgy tűnt, mintha ádáz ellenséggel kellene háborút folytatni, nem pedig a nemzetet egyesíteni. A propaganda sok százezer magyar áttelepülésével, munkahelyek elorozásával és hasonlókkal riogatott. Meg azzal, hogy rengeteg milliárd forintot kell majd fordítani a betelepülők egészségügyi ellátására és a nyugdíjukra. Fölsorolhatatlanok a nyilvánvaló hazugságok. A szégyen napján az elenyésző többség mégis a honosítási javaslatra szavazott, ez azonban kevés volt a népszavazás érvényességéhez.
Gyurcsány másfél év elteltével az őszödi beszédében be is vallotta – igaz, nem a külhoni magyarok kérdésében, ám itt is helytálló –, hogy végighazudták a korábbi másfél-két évet. Arra nem térünk ki részletesen – éppen a napokban „ünnepelhették” a tizenöt éves évfordulót –, hogy mivel járt a hazudozás az országra, önmagukra meg azokra nézve, akiket megvertek, megaláztak a tüntetések miatt, vagy a szemüket lőtték ki. Az Európai Bizottság és az Európai Tanács azonban szó nélkül hagyta, belügyi hatáskörbe helyezve a rendőri erőszakot. Már ekkor elősejlett a kettős uniós mérce, ami a következő választás után igen sok gondot okozott és okoz ma is a Fidesz-kormánynak.
Sólyom László akkori köztársasági elnök viszont azokban az években a kulturális nemzetek fogalmát igyekezett elterjeszteni a kontinensen, mondván, hogy ennek a fogalomnak a létezése tény, független az országhatártól, az állampolgárságtól. Elmagyarázta, hogy a kulturális nemzet azon tagjai, akik más országban élnek, „nem akarnak határváltoztatást, nem akarnak egyesülni a kulturális nemzet más részeivel vagy az anyaországgal; lojális állampolgárai annak az országnak, ahol élnek, de fenn akarják tartani a kulturális összekötő erőt a kulturális nemzet egészével.”
Sólyom László szerint ennek a koncepciónak elfogadása minden bizonnyal hozzájárulna az európai stabilitáshoz. Úgy vélte, hogy a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerésére lenne szükség – a minimum a kulturális autonómia intézményeinek létrehozása lehetne –, valamint arra, hogy az őshonos kisebbségek zavartalanul kapcsolatot tarthassanak az anyaországgal.
Csakhamar bebizonyosodott, hogy mindehhez kevés Sólyom jó szándékú, de naivnak tűnő hozzáállása; csak sokkal keményebb és harcos kiállással lehet előbbre jutni.
ÁLLAMPOLGÁRSÁG ÉS EMLÉKNAP
A Fidesznek – sajnos-e vagy sem – nyolc hosszú év jutott a fölkészülésre, hogy viszonylag könnyű, kétharmados győzelem után folytassa azt a nemzetpolitikát, amit 2002-ben kénytelen volt abbahagyni, és folytatja egyfolytában tizenkettedik éve. A választók tehát jó ideje szem előtt tartják Szent-Györgyi Albert intelmét, miszerint „A politikus a következő választásra gondol, az államférfi a következő nemzedékre. Az emberek a legjobb politikusokra szavaznak, aztán csodálkoznak, hogy rossz államférfikat kaptak.”
Mindenesetre néhány nappal ezelőtt volt tizenegy éve, hogy az Országgyűlés 2010. május 26-án, már a második Orbán-kormány megalakulása előtt elfogadta az állampolgárságról szóló törvény módosítását, bevezetve az egyszerűsített honosítási eljárást. Úgy tűnik, erre az esetre is érvényes Orbán Viktornak az a kijelentése, amit G. Fodor Gábor Az Orbán-szabály c., nemrégen megjelent könyvében olvashatunk: „Nincsenek kész utak, az utakat az ember magának töri.”
Az Országgyűlés a törvény elfogadásával kinyilvánította: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Persze nem aratott maradéktalan elismerést egy-egy szomszédos ország kormányának körében a magyar állampolgárság egyszerűsített megszerzése, meg az ellenzéki körök sem fogadták tetszéssel. És mégis bevált, egymilliónál jóval több külhoni és diaszpórában élő polgár lett ily módon magyar állampolgár is.
E törvény után két nap elmúltával beterjesztették a nemzeti összetartozás napjáról szóló törvényt is, amelynek indoklásában ezt olvashatjuk: „Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.”
Fontos szimbolikus törvény ez, ami új korszak kezdetét jelzi: gyásznap és búsulás helyett a jövőbe mutat. A nemzetpolitika azonban nem merül ki ennyiben, merthogy a jövőt, tehát a megmaradást szándékozik segíteni az időközben kialakított támogatási rendszer is, ami az oktatástól és kultúrától a gazdaságig terjed. Ilyen sok elemből tevődik össze a nemzet határok fölötti újraegyesítése.
A koronavírus-járvány visszaszorulásával pedig a Magyar Állandó Értekezlet a 2021. évet a nemzeti újrakezdés évének nyilvánította, ami azt bizonyítja, hogy a Magyar Kormány nem alkalmi adományokkal, hanem folyamatos törődéssel szándékozza helyben megtartani és jövőképet kínálni az összetartozás jegyében a külhoni magyarságnak. Ezért a tematikus év keretében a 2010 óta rendszerszinten felépített nemzetpolitikai programok megújult formában, új elemekkel bővülve folytatódnak az oktatás, a kultúra, az ifjúság, a család, a gazdaság, az egyház, a sport és az egészségügy területén.
Az elmúlt évek során a nemzetpolitikai programok és támogatások révén 3000 külhoni magyar intézmény és szervezet programjai váltak évről évre fenntarthatóvá. A nemzetpolitikai célú források összegét 2010 óta megtízszerezték, a támogatások, programok minden magyarlakta településre, minden magyar közösségbe eljutottak a Kárpát-medencében. Így a nemzet határokon átívelő, rendszerszintű támogatása folyamatossá vált. Az összetartozás érzése pedig remélhetőleg mind erősebbé.
