Tudjuk-e, hogyan néz ki valójában egy bikaviadal? Ez a sajátos, manapság már egyre nagyobb megvetés által övezett spanyol nemzeti hagyomány olyannyira beivódott a globális kultúrába, hogy még ha az ember soha el sem távolodott vajdasági otthonától, a szó hallatán akkor is azonnal megelevenedik lelki szemei előtt egy kör alakú aréna egy színes gúnyába öltözött férfival, aki a közönség „ollé!” kiáltásaival kísérve piros posztót lobogtatva csalogatja, forgatja a megvadult bikát, és azt a produkció végkifejleteként hősiesen legyőzi. Az előző század közepének rajzfilmjeiből, filmjeiből, könyveiből mindenki magába szívta már ezt a passzív tudást, aminek a darabkáit ismerjük ugyan, de azon talán még soha nem gondolkodtunk el, hogyan is áll össze ez az egész, mi történik pontosan ezen a különös eseményen.
Baszkföldi hátizsákos túrám során Bilbaóban éppen a következő kanapészörfös szállásadóm, a bolíviai Ana otthonába igyekeztem, s mivel a megbeszélt időpontnál kicsit előbb érkeztem, letelepedtem a padkára egy impozáns épület tövében. A sűrűn beépített, központi fekvésű városrészben a talajszintről nézve nem is tűnt ki annyira a sokemeletes társasházak közül ez az építmény: hatalmas fakapuja volt, és valami régebbi, nagyobb, kihalt csarnoknak tűnt, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Csak fél órával később, Ana 7. emeleti lakásából kipillantva és az ő magyarázatával döbbentem rá, hogy egy tekintélyes méretű arénával állok szemben, amit kifejezetten a bikaviadalok céljából építettek ide hatvan évvel ezelőtt. Valóban nincs gyakran használatban, néha befogad egy-egy cirkuszi előadást, de a rendeltetésének megfelelő eseményeket is ritkán tartanak már.
Bár tudtam, hogy spanyol területen is el fogok tölteni valamennyi időt utazásom során, egészen idáig nem is villant át az agyamon, hogy a kulturális élményszerzések sorában a legkarakteresebb nemzeti sajátosságot, egy bikaviadalt is meglátogathatnék. A titokzatos baszk nyelv és történelem felfedezése, a helyiekkel való beszélgetések lehetősége vonzott ebbe a régióba, amin Spanyolország és Franciaország osztozik az Atlanti-óceán mentén. A baszk hagyományokat ápoló települések jellegzetessége azonban – a legkisebbektől a legnagyobbakig – egy egyhetes nyári fesztivál, a 350 000 lakosú Bilbao esetében pedig az Aste Nagusia egy totális fiesztával, a fél belváros lezárásával, koncertek garmadájával, napi tűzijátékkal járt. Ja, meg nem mellesleg azzal, hogy még az ablakomból látható Vista Alegre arénába is visszatért az élet, ahol a hét minden napján bikaviadalt rendeztek.
Házigazdám tizenhat éve él ugyanebben a lakásban, de még egyszer sem vett részt ilyen eseményen. Mint mondja, az ő gyomra és erkölcsi értékrendje nem veszi be, hogy bikák öncélú gyilkolászásáért fizessen. Én sem tudok örömködni a szórakozásból való állatkínzáson, de mivel alighanem nehezen visszatérő alkalom kínálta fel magát, győzött a sportújságírói kíváncsiságom. Meg akartam ismerni, mi a varázsa ennek a külsőségeit tekintve sportesemény látszatát keltő (egy arénában nézők egy küzdelmet figyelnek), de valójában semmihez nem hasonlítható produkciónak.
Bizonytalanul somfordáltam hát oda a pénztárhoz pár órával az aznapi „előadás” kezdete előtt, nem tudva, hogy mire számíthatok a jegyek árát és elérhetőségét illetően. Elém toltak egy papírlapot temérdek árkategóriával, a lista pedig három számjegyű euróval kezdődött, de megnyugvásomra a legalsó tétel egy csupán kilenc eurós jegy volt, ami a „galériára” szólt. Bár voltak fenntartásaim, hogy onnan mit lehet majd látni a történésekből, hamarosan kellemesen csalódtam, hiszen ebből a legfelső széksorból nézve sem csorbult az élmény, sőt amikor eleredt az eső, még lesajnálóan is nézhettem a drágább helyekre befizetőkre, hiszen a rövidke tetőszerkezet épp csak annyira nyúlt be körben az aréna fölé, hogy pont az utolsó sorokban ülők nem áztak meg.
De még mielőtt beléptem, arra szántam az időt, hogy nagy vonalakban utánaolvassak, mi fán terem, miként is fog kinézni ez az egész, amire éppen befizettem, hogy valamennyire azért értelmezni is tudjam a látottakat. Kiderült, egy bikaviadal alaposan behatárolt forgatókönyv szerint zajlik, nagyon kis mozgásteret hagyva az improvizálásnak. A harc három jól elkülönülő szakaszból áll, amelyekből az első kettő az állat legyengítéséről szól, és az utolsóban viszi be a matador a végső döfést... már ha a szemben álló fél nem dönt máshogyan.
A folklórba úgy épült be a bikaviadal, mint az ember és az állat kétszemélyes harca, a valóság viszont egyáltalán nem így fest, jelentős túlerőben van ugyanis a két lábon járók csapata. Ez már az esemény megnyitójakor, az ünnepélyes bevonuláskor világossá válik, amikor egy kisebb sereg lép a kör alakú, puha talajú küzdőtérre, egyesek lóháton. A lovak is az emberek oldalán harcolnak, még ha ők ennek nincsenek is tudatában, hiszen teljesen bekötötték a szemüket, hogy ne ijeszthesse meg őket a bika. No, nem mindenki egyszerre szerepel: egy hagyományos bikaviadalon összesen hat bika lép színre (persze külön-külön), valamint három matador, akik mindannyian két állattal csapnak össze az est folyamán. Minden matador a saját segítőivel, egy jól összeszokott csapattal érkezik, akik a viadal különböző szakaszaiban kapnak szerepet. Mindegyiküknek van helyettese is, mert ugye bármi megtörténhet, a show pedig nem állhat le. Egyedül a matadornak nincs, nyitva hagyva ezzel a lehetőséget, hogy a végén veszítsen...
A másik felet is megilleti a tisztes bemutatás, ehhez egy táblát hoznak be és forgatnak körbe, amelyen feltüntetik az állat nevét, születési évét és hónapját (általában 4-5 évesek), valamint súlyát, ami 500-600 kg körül mozog.
A kezdésre szépen megtelt, még ha nem is lett telt házas a tizenötezer fő befogadására alkalmas aréna. A bikaviadalok iránti érdeklődés már évtizedek óta csökken, hiszen egyre kevésbé illik bele századunk korszellemébe: nemcsak az állatvédők, de egyes nagy nemzetközi szervezetek is elítélik a létüket. A nézőteret pásztázva azonban egyáltalán nem tűnt úgy, mintha ez már csak egy letűnőben lévő kor, az idősek szórakozása lenne. Mindenféle korosztály képviseltette magát, némi túlsúlyban a fiatalabbakkal, és szép számban jelentek meg nők is. Nemi és életkori összetétele alapján simán össze lehetett volna téveszteni a társaságot egy focimeccsre érkező közönséggel. Az egyetlen korlátozás, hogy az ENSZ nyomására pár éve megtiltották a belépést a 18 év alattiak számára. Ahogy körbenéztem, alkoholos ital fogyasztása tűnt javallottnak, jól kelt a whisky és a rum is.
A társalgás moraját és a tökmaghéj fogak alatti ropogását aztán egy ismerős trombitadallam nyomta el, ami az esemény kezdetét jelezte. Kinyílt az aréna egyik oldalsó ajtaja és bemasírozott rajta az első bika, akit először a peónok vettek kezelésbe. Ezekből a díszes ruhába öltözött segítőkből egyszerre többen is a küzdőtéren vannak, kiáltásaikkal és rózsaszín pástjuk mozgatásával próbálják maguk felé terelni az állatot, ha pedig az túl lendületesen masíroz, elbújhatnak a kör szélén elhelyezett négy védőfal egyike mögötti szűk résben, ahol a bika már nem fér hozzájuk. A matadornak az első két szakaszban még nincs fontos szerepe, az arénában vagy azon kívül tartózkodva tanulmányozza a bika mozgását és viselkedését. De nincs sok idő a szórakozásra, hiszen azért gyűltünk itt össze, hogy akciót lássunk – emlékeztetnek a hamarosan megérkező újabb segédek, már fegyverrel a kezükben. Anélkül, hogy túlságosan bele szeretnék menni a véres részletekbe, először az úgynevezett picadorok érkeznek lóháton, az ő feladatuk, hogy egy dárdát szúrjanak az állat nyakába. Ennek is megvan a szabályok által előírt módja, így ha egy picador túl hosszasan szúr, máris hangos füttyszóval illeti őt az értő közönség. Mondható, hogy ez a legnagyobb kudarc számára, hiszen a sérülés veszélye alacsony: bár a bika megtámadja a lovat, az páncélköpenyt visel, így csak annyit érzékel a körülötte zajló történésekből, hogy valami fel próbálja őt borítani, aminek sikeresen ellenáll. A második szakaszban már a gyalogosan érkező banderillók a főszereplők, akiknek három pár színes buzogánnyal kell „kidíszíteniük” a bika hátát. Egyes vélekedések szerint ők az egész produkció legbátrabb résztvevői, hiszen lengetett posztó nélkül kell az állat közvetlen közelébe lépniük, majd a művelet végrehajtása után hanyatt-homlok menekülni az aréna falain kívülre. Ha egy buzogánnyal nem sikerül célt érni, ismét jelzi elégedetlenségét a kritikus közönség, de nincs egyéb következmény. Itt egy nagy különbség: ha egy sporteseményen lennénk, ezen a ponton valamiféle pontlevonás mindenképpen indokolt lenne.
De már jelzi is a trombitaszó, hogy kezdődik az utolsó szakasz, az igen beszédes tercio de muerte, vagyis a halál harmada…
Most kezdődik az ismerős rész, hiszen itt lép színre a matador a piros posztóval, amely kellék mítoszát már sok helyen szertefoszlatták: szó sincs arról, hogy a bika jobban reagálna a pirosra, hiszen színvak, és kizárólag a köpeny mozgatása ingerli, a színválasztás jóval prózaibb oka, hogy elfedi a vérfoltokat. Az első percek alapján a matador sem különbözik bármilyen munkahelyi főnöktől, aki csak akkor lép előtérbe, amikor learathatja a babérokat a beosztottjai fáradságos munkája után, hiszen a legyengült, a fejét már alacsonyabban tartó, önállóan már nem is támadó bikával szemben kezd fölényeskedni. A posztót maga mellett lengeti, az állat pedig arra megy, így látszólag könnyen megforgathatja, trükközhet vele, az ilyen kombinált mutatványokat pedig örömködő felkiáltásokkal – ollé! – követik le a nézők. A feje színpadias emelgetésével önbizalmát fitogtató matador egy-egy jól sikerült produkció után attól sem fél, hogy hátat fordítson a bikának és odébb sétálva begyűjtse a közönség tenyerében megmaradt utolsó tapsokat is. Egy ideig ez a minta ismétlődik, a matadornak ugyanis tíz perce van rá, hogy elvégezze a feladatát, az időt pedig igyekszik a lehető legteljesebben feláldozni a szórakoztatás oltárán. Ha lepereg az óra, és még mindig mindkét fél talpon van, a matador két figyelmeztető jelzéssel további öt perc hosszabbítást kap, de ha ez alatt sem győzné le a bikát, akkor a viadal elnöke egy narancssárga kendőt lebegtetve a küzdelem négylábú résztvevőjét hirdeti ki győztesnek. Ez rendkívül ritka eset, mint ahogy az is, hogy az ember szenvedjen súlyos sérülést, és ne legyen képes folytatni. A viadalok túlnyomó többsége így azonos forgatókönyv szerint végződik: a matador a ring széléhez lép, ahol egyik segítőjétől egy kardot kap a kezébe, majd visszasétál kiszemelt áldozata elé. Ez az egyetlen pillanat, amikor az aréna teljesen elcsendesül, hogy a mester nyugodtan koncentrálhasson. Néhány újabb kötelező teátrális mozdulat után a kard a szegény állat ütőerében landol, amely ezt követően még próbál támadni ugyan, de már csak idő kérdése, hogy mikor terül el a földön. Jöhet az újabb tapsvihar, a vágyott eredménnyel ért véget a küzdelem. Lovakkal kivontatják a tetemet, munkások pedig elegyengetik a talajt, mintha csak egy salakpályás teniszmeccsen lennénk, csupán itt egy kicsit többféle nyomot kell eltüntetni... Már kezdődhet is a következő mérkőzés. Egy bikaviadal minden elemével együtt nagyjából 20-25 percig tart, hat ilyen esemény a köztük lévő rövid szünettel és takarítással úgy háromórás látnivalót garantál a lelkes jegyvásárlóknak.
Nem minden viadal zajlik viszont le a fent leírtak szerinti sima forgatókönyv mentén, és erre ez az este is adott néhány ijesztő példát. A három matador tapasztalat szerinti csökkenő sorrendben lép a ringbe és vívja meg a maga első harcát, majd megismétlik a kört. A legfiatalabb és általában a legvakmerőbbnek tartott matador most a mindössze 25 éves, perui illetőségű Roca Rey volt, aki a nap harmadik viadalában hátborzongató pillanatokat okozott önmagának és a közönségnek is. A bikát csak látszólag könnyű ilyenkor irányítani, ám mégiscsak egy féltonnás, dühös állat rohangál a matadortól kartávolságra, és elég egyetlen határozatlan mozdulat, egy pillanatra rossz helyre rántott posztó, tévesen felmért reakció vagy egyszerűen csak a bika szabad döntése ahhoz, hogy kontaktusba kerüljön egymással az állat és az ember, az ilyenekből pedig utóbbi a legritkább esetben tud előnyösen kijönni. Az elálmosodó néző ilyenkor egyetlen hosszabb szempillantás alatt lemaradhat: Roca valahogyan a földre került, a rohamozó bika figyelmének elterelésére a mindeddig a védőfal mögött várakozó peónok azonnal előugrottak, a történések gyors felpörgése pedig az ijedt közönségből furcsa felhorkanást váltott ki.
Rajtam is valami megmagyarázhatatlan izgalmi állapot lett úrrá, amit eddig csak nagyon ritkán éreztem. Ott fekszik a földön egy ember, ki tudja, milyen állapotban, védtelenül egy hatalmas erővel szemben, és most lehet, hogy valami szörnyűnek, egyúttal egészen rendkívülinek leszek a szemtanúja – futott át az agyamon egy pillanat alatt. Utólag végiggondolva sportközvetítések drámáiról jutnak eszembe hasonló érzések. Amikor például egy autóversenyen vagy a tavalyi labdarúgó Eb-n fehér lepedővel takarták el az orvosok által ellátott sportolót a kamera elől, ami egyértelműen jelzi, hogy baj van, bizonytalanságban maradunk viszont annak mértéke felől. Az ember gyűlöli ezeket a pillanatokat, de valami belső hajtóerő – ha nem is mindenkit – mégis arra ösztönzi, hogy keresse az ilyen veszélyhelyzeteket, mintha az átélt élmény valamiféle boldogsághormont vagy adrenalint szabadítana fel benne. Egyesekben azzal, hogy saját magukat teszik ki életveszélynek, miközben learatják az elismerést, a többség pedig azzal is beéri, hogy a széke biztonságából pusztán csodálja mindezt. Megvetendő emberi magatartásnak is nevezhető, ha valaki mások kárából nyeri a maga élvezetét, de akárhogy is, ez egy valós társadalmi igény, amire már régen komoly piac épült. Ez az egyik fő mozgatóerő amellett, hogy rendkívül népszerűek a technikai sportok, hogy fennmaradtak a bikaviadalok, és hogy a véres küzdősportok, mint a UFC, jóval több nézőt tapasztanak a képernyő elé, mint a fejvédővel és puha kesztyűvel megharcolt olimpiai ökölvívás. Nem feltételezem, hogy épelméjű ember a matador súlyos sérülését kívánta volna, a vakmerőség, a tapintható veszély átélésére viszont sokunknak szüksége van korunk túlszabályzott világában.
Mindezt ott, az aréna legfelső sorának rövid tetőszerkezete alatt ülve nem volt időm magamban levezetni, mert Roca a következő pillanatban már fel is pattant, és ha nem is teljesen egészséges mozgással, de az aréna széle felé sietett, ahol azonnal a kifejezetten bikaviadalokon elszenvedett sérülésekre specializálódott orvosok várták, mert Spanyolországban természetesen ilyenek is vannak. A nyilvánosság számára nem derült ki a sérülés mibenléte, ám amikor a matador pár perc pihenő után úgy döntött, visszaáll a ringbe és folytatja a küzdelmet, óriási éljenzés fogadta, ami csak tovább fokozódott, miután le is győzte a bikát. Roca később a második viadalára is kiállt, és tovább kísértette a sorsot, hiszen volt egy újabb esése, ami után az est leglátványosabb húzására is vállalkozott: térdre ereszkedett az aréna közepén, a posztót a háta mögött feszítette ki, és úgy csalogatta magához a bikát, hogy neki helyzetéből fakadóan nem volt esélye a gyors elmozdulásra. Az aréna szinte felrobbant az ujjongástól, amikor pedig a fiatal matador újabb győzelmével bemutatta a nap utolsó mozzanatát, egy szempillantás alatt fehérbe öltözött a lelátó. Ekkor realizáltam, hogy a nézők zsebében mindvégig ott lapult egy fehér kendő, amit most egyszerre lóbálni kezdtek, ez a gesztus ugyanis a matador és a produkció elismerésének legmagasztosabb szimbóluma. Öntudatlanul én is zsebembe nyúltam, ahol csak egy erősen használt papírzsebkendőt találtam, ezért végül úgy döntöttem, éppen elég gusztustalan dolgot látott már ez az aréna a nap során ahhoz, hogy ettől most megkíméljem a mellettem ülőket.
Hát így kaptam meg a választ az írás elején feltett kérdésre, így néz ki egy hagyományos spanyol bikaviadal az elejétől a végéig, a jegyvásárlástól a fehér kendőig. Újságíróként sokféle eseményen részt vettem már, de ehhez semmi sem fogható. Intenzív élmény, amit egyszer érdekes és érdemes, de pont elég volt látni. Új ismereteket szereztem nemcsak a régió egyik legrégebbi hagyományáról, de a kifürkészhetetlen emberi viselkedésformákról és saját tűréshatáraimról is. Mindezt egy olyan közegben, amelynek minden szegletéből árad az előző századból ránk maradt maszkulinitás. Hogy mire gondolok? Bár már bekerült egy kisméretű kivetítő az arénába, azon főként csak azt a húst reklámozták, ami az itt fellépő bikákból készül. A férfi mellékhelyiségben úgy húsz piszoárra és három guggolós vécére egyetlen mosdót helyeztek el, de tökéletesen mérték fel az igényeket, hiszen nagyjából éppen ilyen arányban akartak kezet mosni a távozók. Az esemény végén pedig egy régi western elevenedett meg, hiszen amikor mindhárom matador ismét felvonult, a nézők az elégedettségük jeléül bedobták a kalapjukat (egyáltalán a tény, hogy volt náluk kalap) a küzdőtérre. Valószínűleg már 21. századi újítás, hogy a hátul sétáló segédek azonnal vissza is hajították azokat tulajdonosaiknak.
A bikákkal való viaskodás sohasem volt világszerte űzött tevékenység, a legtöbb országban egyáltalán nem része a kultúrának, vagy egyenesen tiltott. Spanyolországon kívül csak Franciaország egyes déli régióiban és néhány dél-amerikai államban űzik, illetve létezik a portugál típusú, az állat életben hagyásával engedélyezett bikaviadal, ami a névadó országon kívül az USA-ban is művelhető. De már az Ibériai-félszigeten belül is jelentős eltérések vannak a népszerűségében: a legerősebben délen, Sevilla környékén része még a folklórnak, de Katalóniában például betiltották. A szakadár nemzet ezzel is próbálja eltávolítani magát a spanyoloktól. A függetlenségéért küzdő másik régióban, Baszkföldön viszont nemcsak keblükre ölelik, de kicsit a sajátjuknak is tekintik a hagyományt, hiszen a történelmileg szintén ehhez a térséghez tartozó Pamplona híres bikafuttatása egyedi és ízig-vérig a baszkokhoz kötődik. Később a tartomány fővárosában, Vitoria-Gasteizben volt is szerencsém eltölteni egy napot egy büszke baszk férfi, Iñaki társaságában, aki nagy odaadással és videós bemutatóval számolt be arról, hogy maga is rendszeres tagja a bikafuttatás menekülő tömegének, ő ebben találja meg ugyanis azt a bizonyos izgalmi faktort, amire szerinte is mindenkinek szüksége van a maga mércéje szerint.
Bár az egész bikaviadal hangulata, a körítés, a nézői átélés nem sokban különbözik egy sporteseményétől, az arénában történtek kizárják, hogy a sportok közé soroljuk. Elvégre az egyik résztvevő egy állat, amely súlyos hátrányból indul az ellenfeleivel szemben, akik még a szabályokat is magukra formálták. Ráadásul már a kezdés előtt biztos, hogy a bika a vesztes oldalon lesz, hiszen a viadal kimenetelétől függetlenül – elszenvedett sérülései miatt – így is, úgyis a vágóhídon végzi. Az szerencsére ritka, hogy emberi áldozatot követeljen a viadal, Spanyolországban legutóbb 2016-ban, 31 év után hunyt el egy matador, de a veszély mértéke nem csökken: évszázadok óta ugyanolyan eszközökkel és biztonsági intézkedések mellett zajlik a harc.
Tiltólistára való öncélú hóbort vagy megóvandó kulturális érték? Intenzív tapasztalatgyűjtésem során ez az egyetlen kérdés, amiben nem sikerült egyértelműen dűlőre jutnom.
