A média világában sohasem működött igazán a paraszti logika. A Magyar Szóban működött talán a legkevésbé az idők során. Saját nyolc-kilenc évem gyorsan elillant, de azok sem vallanak másként, akik már régebb óta forgatják tollukat napilapunknál.
Éppen a napokban mondott csődöt újra az egyszerű észjárás. Megint, sokadszor, kiderült az, hogy a Magyar Szó csupán akkor közvállalat, amikor megszorítani és lefaragni kell, s mint a leginkább szemet gyönyörködtető bűvésztrükkben, azonnal levetkőzi közvállalatiságát, amint növelni és feljavítani kellene.
Kié a Magyar Szó? Talán nem vita tárgya: minden egyes vajdasági magyaré. Hiszem, hogy minden egyes vajdasági magyar embert bánt meg az, aki a Magyar Szó jövőjét próbálja rossz útra terelni vagy megkérdőjelezni.
Mi kell a jó Magyar Szóhoz? Alapvető feltételek a munkához, papír és nyomdafesték a megjelenéshez, fizetség a megélhetéshez, szabadság az alkotás öröméhez. S talán némi megbecsülés is. Példa a fiatal munkatársak számára, hogy megéri itt lenni, megéri egy nemes célt szolgálni, példa, hogy van miből új lábbelit venni, ha az országházba vagy a kormányba vezet az útjuk.
Mindössze ennyi kell. Ebből áll össze nap mint nap az újság. Az elhivatottságot, az odaadást, a képességeket, a kialvatlanságot, a lemondásokat, az időt mi adjuk hozzá – teljesen ingyen. Így tartjuk helyesnek.
Mi csak ritkán szólunk. Csak olyankor, amikor már többedszer próbálják velünk elhitetni: a helyes logika az, ha a rosszban osztozunk, a rossz kijavításából pedig kimaradunk.
Ilyenkor sem szólunk hosszasan, s másnapra ugyanúgy elkészítjük a lapot.
