November 13-án negyedik alkalommal tartanak közvetlen magyar nemzeti tanácsi választást Szerbiában. A Köztársasági Választási Bizottság egy választási jelöltlistát hirdetett ki, a Magyar Összefogás elnevezésű listát. Lapunkban bemutatjuk a Magyar Összefogás 35 jelöltjét, akiket terveikről, céljaikról és elképzeléseikről kérdeztünk.
Lovas Ildikó 1967-ben született Szabadkán. Az Újvidéki Egyetem Bölcsésztudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén diplomázott 1991-ben. 1987-ben elnyerte az Újvidéki Televízió ösztöndíját. 1991-től az Újvidéki Televízió külmunkatársa, ahol 1993-tól állandó munkaviszonyban dolgozott. A Jelen-lét című kulturális magazin, a Napjaink közéleti magazin művelődési adásainak munkatársa, több ifjúsági műsor szerkesztője.1995-től a Magyar Szó napilap művelődési rovatának újságírója, kulturális mellékletének, a Kilátónak 1993-tól állandó munkatársa.
1997/8-ban Bosa Milićević Közgazdasági Szakközépiskolában magyar nyelvet és irodalmat tanított.
1998 és 2008 között az Üzenet folyóirat főszerkesztője. 1998-tól 2003-ig a Danilo Kiš Városi Könyvesházban irodalmi esteket szervezett és moderált. 1994 és 2004 között a Mediawave Nemzetközi Film és Zenei Fesztivál zsűrijének állandó tagja. 2009 óta a Híd folyóirat főmunkatársa.
2003 júniusa és 2010 januárja között Szabadka művelődési tanácsosa. 2010 és 2015 között a Magyar Nemzeti Tanács művelődési tanácsosa. 2015 óta a Szabadkai Városi Könyvtár szerkesztője, szakvizsgázott könyvtáros. 2018 óta a Vajdasági Magyar Képző-, Kutató- és Kulturális Központ vezetője. A Bányai János Irodalmi Alapítvány kezdeményezője és életrehívója. A vajdasági Előretolt Helyőrség szerkesztőségének tagja. Regényei, novelláskötetei 1994 óta jelennek meg. Számos szakmai díj birtokosa.
Szabadka Pro Urbe díjjal jutalmazta Önt a város művelődési életében végzett tevékenységéért, és sok minden fűződik a nevéhez. Ön szerint mi játszik nagy szerepet a kulturális életről való gondolkodásmód kialakulásában?
– Amit az ember magával hoz: ahogyan nevelik otthon, amire tanítják az iskolában. Mondok néhány példát: meghatározó élményem volt a Képzőművészeti Találkozóban Kerekes László önálló kiállítása, aki akkortájt készített egy beszélgetést Ács Józseffel, ami a Vamadián olvasható is – egyébként Kerekes László neve nem szerepel a Vamadia Képzőművészeti tárában, legalábbis én a művészekre vonatkozó részletes keresőben nem találtam rá, bár nem is vagyok túl ügyes. Ebben az interjúban alkotás-elkötelezettséggel indít, aztán beemeli a tájjeleg mint létélmény fogalmat. Fontos ez? Alapvető. Pedig közben eltelt negyven év. Ezzel azt akarom mondani, hogy a kulturális életben, a kultúraszervezésben mindig az előttünk álló munka a fontos, az ötlet, az elképzelés, ami által értéket közvetíthetünk – de nem feledkezhetünk el arról, hogy ezzel attitűdöt is kialakítunk, ami a mi élményeinkből táplálkozik. Összetett folyamat, van benne felelősség.
Visszatérve a nevelődésemre: Horváth Emma volt a latin- és angoltanárom is, ami nem csak azt határozta meg, hogy életjeles lettem, de arra is rányitotta a szemem, hogy a verselemzés műveltség nélkül csak humbuk – Horváth Emmát hallgatni a Városháza Kék termében (az volt az életjelesek próbaterme) ahogyan francia költőket elemez, kinézni közben a sötétedő főtérre, ahonnan hiányzik a Szentháromság szobor, noha a nagyanyám szerint ott volt, összetett és bonyolult nevelődést jelent.
Vagy korábban, elemistaként Ripcó Lászlót, Gyermán Tibort látni a szabadkai Gyermekszínházban meghatározó volt. Ezek nem közvetlen kapcsolódások. De biztos vagyok abban, hogy a ripcói vagy gyermáni tragikusba hajló arckifejezés, ami a nevetésükben, mókázásukban is benne volt, meghatározta azt, hogyan élem meg a színházi előadást. Köze lehetett ahhoz, ahogyan ráhangolódtam Halász Péter színházára vagy mit jelent nekem már megjelenése pillanatában az AIOWA vagy Urbán András művészete – és itt nemcsak a színházról beszélünk, hanem a hajnali partizánról is. Önmagában ez a cím, ez a gondolat kifejezi a korszakot, amiben és aminek ellenére alakultunk. Úgy gondolom, semmit sem szabad sem lebecsülni, sem pedig túlértékelni. A gyerekek nevelésénél mindig az számít, hogy milyen értékeket adunk át nekik, mert az a későbbiekben visszaköszön. Ezt magunkon is tapasztalhatjuk.
Emellett a kulturális terek kialakítását tekintem fontosnak. Sokféle térre mondják, hogy kulturális, de valójában igen kevés az, ami valóban megérdemli ezt az elnevezést. Szerintem a nevelődés, az ízlés, a műveltség és a kortárs művészetek ismerete, valamiféle jártasság szükséges ahhoz, hogy valaki kialakíthassa egy kulturális tér arculatát.
A kilencvenes években valószínűleg a rendszerváltozás svungja vitt bennünket, de akkoriban élénk párbeszéd és kommunikáció zajlott a kulturális életben.
Ezt nagyon fontosnak tartottam és most is annak tartom, annak ellenére, ami ma van – ha Végel László eljön a VM4K-ba, hogy beszélgessünk a könyveiről, akkor baráti tűz alá kerül. Hihetetlen, mégis igaz. Egyébként ez fordítva nem fordulhat elő. Nem azért, mert én nem kerülnék baráti tűz alá – ez is biztos –, hanem azért, mert nem hívnak. Ugyanez a különbség a kanizsai írótábor meg a zentai irodalmi fesztivál közt. Ők nem hívnak bennünket.
Íróként is a nevelődés a meghatározó?
– Az irodalmi alkotófolyamat egészen más. Az egy belső küzdelem az én és a külvilág között, rettenetes feszültségekkel. Az író szeretné megörökíteni a tájat, a világot, megmagyarázni a létnek, az identitásnak azon aspektusait, amik azt a környezetet jellemzik, ahonnan ő való. Minden író úgy szeret gondolni az általa írt könyvekre, hogy azok a közösség épülését szolgálják. Ezt így nem divatos mondani, de attól még így van. Az írói munkához képest a kultúraszervezés felüdülés, tapasztalatszerzés, olyan, mintha jutalomkiránduláson lenne az ember – ahhoz képest, hogy regényt írni milyen rabszolgamunka, valóban fantasztikus dolog kitalálni – például – egy éves koncertsorozatot a szabadkai zsinagógába.
Számos emlékjel felállítása fűződik a nevéhez, Vajdaságban és persze Szabadkán is. Ezért nemcsak elismerés, hanem támadás is jutott Önnek. Ön szerint miért?
– Az emlékjelek kapcsán jelentős eredménynek tartom, hogy sikerült visszahozni a szabadkai köztudatba Bíró Károlyt, de nem vele kezdődött: a Komor Marcell, Jakab Dezső, Raichle Ferenc büsztök, Vermes Lajos egész alakos szobra vagy éppen az óbecsei Petőfi Sándor egész alakos szobor, amihez munkaköri leírásomból eredően hozzá tudtam segíteni. Egyébként éppen ez utóbbinál tanultam meg, hogy emlékjelek kapcsán politikai leszámolások kereszttüzébe kerülhetünk – magyar–magyar vonatkozásban. Ugyanis az óbecsei Petőfi-szobor, ami a nemrégiben elhunyt Szarapka Tibor alkotása, nem az én ötletem volt. Óbecse akkori polgármestere, Knézi Péter és az óbecsei művelődési élet képviselői kerestek meg az ötlettel, hogy egész alakos Petőfi szobrot szeretnének. Számomra döbbenetes, azóta sem múló tapasztalat, hogy valaki helyi értelmiségi erőként azért gyepálja megnyilatkozásaival Petőfi szobrát, mert másik politikai párt alelnöke – a honlapjuk szerint.
Meggyőződésem, hogy a kultúrából nem vonható ki a közös gondolkodás, találkozásokon, beszélgetéseken, akár vitákon keresztül. A közös gondolkodás visz bennünket előre. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az éveken át folytatott, sokszor trágár személyeskedés nem pótolja a teljesítményt, ahogyan nem leplezi el annak hiányát sem. Úgyhogy ma már, E. P. szavával élve, mérsékelem a megértésem, ha bármely oldali kizárólagossággal találkozom. A párbeszéd nem egyirányú utca, amit csak annak kell akarnia, aki pozícióban van. Mert lehet, hogy aki nincs pozícióban, azért nincs, mert párbeszéd és munka helyett kevéssé vállalható módon beszélt mindenfélét úton, útfélen.
A VM4K nemrég egy alapos kutatást bonyolított le a vajdasági magyar művelődési élet minden szegmensére kitérve. Erre hogyan került sor?
– Kicsit korábbról kell indítanom, hogy érthető legyen, miért tartottuk fontosnak az első kulturális stratégia elfogadása óta eltelt tíz év tapasztalatainak az összegzését.
Rám hidegzuhanyként hatott 2010 végén, amikor a színházak tájolásának fontosságáról folytattunk szakmai párbeszédet, hogy a színházaknak nincs ismerete arról, milyen állapotok vannak a művelődési házakban. Azt mondták, nem tudnak tájolni, ha nem tudják, van-e színpad és mekkora, van-e háromfázisú áram stb. Miközben a legtöbb művelődési egyesület a kilencvenes években alakult meg vagy alakult újjá, pont a háborús időkben, mintegy ellenálló válaszként a miloševići rezsimre, húsz évvel később még mindig ott tartottunk, hogy nem volt egyetlen kimutatás, táblázat, amire építeni lehetne a tájolás kapcsán. Pedig abban mindenki egyetértett, hogy a színházi előadás, az élő kulturális kapcsolat alapvető fontosságú. Így aztán megkértem Barlai Jenőt, akit egyértelműen akkor is, ma is a legfelkészültebb szociológusnak tartok, segítsen nekem a művelődési egyesületek összességét feltérképezni. Iszonyú munkát végzett – ő állította fel, bogarászta ki a különböző cégjegyzékekből a művelődési egyesületek listáját, hogy egyáltalán postázni tudjuk hozzájuk a kérdőívet. Ebből alakult ki az MNT adatbázisa, mi pedig megtudtuk, hogyan állnak, mit akarnak, mi kell a művelődési egyesületeknek, mi a céljuk, mi hiányzik. Ehhez kapcsolódtak aztán a későbbiekben az intézményi szféra legjobbjai – a levéltáros Fodor István, Mezei Zsuzsa, Hajnal Jenő, aki akkor a VMMI igazgatója volt, az összes színházigazgató, Dévavári Beszédes Valéria a műemlékvédelmisek közül és nagyon sokan mások –, hogy aztán egy év megfeszített munkát és öt, különböző helyszínen megtartott közvitát követően elfogadásra kerüljön a Vajdasági Magyar Kulturális Stratégia 2011 novemberében.
Tavaly novemberben aztán nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy fontos lenne megnézni, objektív kimutatást készíteni arról, mit és hogyan látnak az emberek, mennyit haladtunk előre, hol tartunk most, mi hiányzik. Barlai Jenő előkereste a tíz évvel ezelőtti kérdőívet, az volt a kiindulópont, a viszonyítási alap. Ehhez a mostani kutatáshoz kidolgozott kérdőív rengeteg kérdést tartalmazott és nagyon részletes volt, nagyon sokat megtudtunk belőle.
A kutatási eredmények tükrében mit tart fontosnak?
– Ez csak egy kiindulópont, egy számokkal alátámasztott eredmény. Azt látjuk ugyan, hogy kevesebben vagyunk, de például bővült a művelődési egyesületek tagsága. Azt is láthatjuk, hogy a színházak között éppen az MNT által társalapított két színház, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház és a Zentai Magyar Kamaraszínház van a legmostohább helyzetben az emberi erőforrások tekintetében: a KDSZ-nek öt színésze van, a zentaiban egy színész sincs állandó munkaviszonyban. Márpedig akinek nincs állandó állása, azelőtt több ajtó is csukva marad, például a bankban nem juthat hitelhez. De nemcsak a színházakban van ilyen gond, hanem a kulturális intézményekben általában. A létszámstop mellett az is tény, hogy a kulturális szférában dolgozók fizetése a pedagógusok bérétől is lemaradt, szóval mostohák a viszonyok, miközben a közösségi megmaradás hosszú távon annak a függvénye, vannak-e szakembereink az intézményekben. Arra is fényt derít ez a kutatás, hogy az emberek, a humán erőforrás, hogyan érzi magát. Sokat beszélünk az infrastrukturális fejlesztésekről, ami nagyon lényeges, mert több évtizedes lemaradást kellett behoznunk, de sikerült. Második lépésként emberekkel, szakemberekkel kell megtölteni, akiknek érezniük kell az előrehaladás lehetőségét. Ezt pedig nemcsak a ranglétrán való felfelé lépdeléssel lehet érezni, hanem úgy is, hogy kiteljesítik magukat a munkájukban, például a levéltárakban dolgozóknak legyen kutatási óraszámuk. A kultúra szférájában az infrastruktúra sokkal jobb, mint tíz évvel ezelőtt, de azt nem mondanám, hogy az emberek könnyen és jól tudnak érvényesülni. Azt gondolom, hogy a humán erőforrás kérdésével fokozottan kell foglalkoznunk. Az előttünk álló időszakban arra kell terveket kovácsolni, hogy ezen a téren mit tudunk tenni, ezt hogyan tudjuk megoldani. Fejleszteni is kell a humán erőforrást. Jó, hogy elhívunk Magyarországról szakembereket különféle foglalkozásokat tartani, érdekes a magyarországi programok implementálása, de mintha aránytévesztés történt volna. Újra fel kell építenünk magunkat. A kulturális élet erről is szól. És azt, hogy erre erőteljes igény van, ez a kutatás egyértelműen megmutatta.
