Az iskolarendszer törekszik homogén csoportok alkotására, mert úgy gondolja, akkor egyszerűbb és hatékonyabb az iskolai nevelés és oktatás megvalósítása. A gyakorlat persze megmutatja, hogy soha sincs olyan gyerekcsoport, ahol „mindenki egyforma”, mert bármennyire is igyekszünk a gyerekeket hasonló tulajdonságaik alapján csoportosítani, lesznek eredményesebbek és kevésbé eredményesek annak függvényében, hogy milyen szempontok szerint tekintünk rájuk.
Nem véletlen, hogy a hatékony pedagógiai szemlélet szerint az inklúzió, az integráció, a differenciált nevelés és oktatás az elfogadott. A hatékony pedagógiai gyakorlat figyelembe veszi az egyének közötti különbséget minden téren, és nem próbál mindenkit sem ugyanazon a szinten, sem ugyanazokkal a módszerekkel tanítani. Ez az elképzelés a mi iskolarendszerünkben is megjelenik; az individualizáció törvény adta lehetőség, a tantárgy-standardizálás is azt igyekszik biztosítani, a gyerekek adottságainak megfelelő elvárásokat lehessen támasztani. A törvény azt is biztosítja, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű tanulók is haladhatnak sajátos terv szerint, ami egyáltalán nem értelmi képességükből és anyagi helyzetükből, hanem az esetleges ingerszegény környezetből, optimális családi háttérkörnyezet hiányából fakad. Vagyis nem elég azt mondani, hogy szegény gyerek, már megint otthagyta őket a „kitudjahanyadik” nevelőapja, hanem az iskolai elvárásokat ahhoz kell igazítani, amit egy ilyen helyzetben élő gyerek teljesíteni képes.
Úgy néz ki, nem igazolható meggyőzően az az elmélet, miszerint a szelekció az oktatásban hatékonyabb az integrációnál. A finn iskolarendszer sikere is azt támasztja alá, hogy az egyéni érdeklődési körnek, adottságoknak és képességeknek a figyelembevételével történő fejlesztés az eredményesebb.
Az integráció egyik leghatékonyabb megvalósulása a komprehenzív iskolákban történik. Komprehenzívek egyébként a finn iskolák is, ami lényegében azt jelenti, hogy az iskola befogadó. Igyekszik heterogén csoportokat összeállítani, de nemcsak az osztályok kialakítása során, hanem ez a szemlélet hatja át az oktatás egészét, és a gyerekek sokoldalú fejlődését szolgálja, legyen az a tanuló bármilyen képességű, tehetségű, adottságú, szociális helyzetű. Minden tanulót a saját lehetőségeihez mérten fejlesztenek, és a saját lehetőségeihez mért elvárásokat támasztanak feléje.
Természetesen ez fölvet szervezési nehézségeket is, de a komprehenzív iskola központi gondolata, hogy az iskola van a gyerekekért, és nem fordítva. Vagyis nem abból indul ki, hogy a mai gyerekek kezelhetetlenek, amiért kizárólag a szülő a felelős. A gyerekekre autonóm egyénként tekintenek, akiknek sajátos helyzetük van. Vannak, akiket „nem nevelnek meg” a szüleik, mert nincsenek abban a helyzetben, például egész nap dolgoznak, vagy egyszerűen nem értenek hozzá, de az iskola ennek ismeretében foglalkozik a gyerekkel, és nem azt várja el tőle, amit eminens kortársától, akinek stabil a családi háttere, és ingergazdag környezetben él. Az esélyegyenlőtlenségi problémák jelen vannak oktatási-nevelési rendszerünkben, és nem könnyű őket kiküszöbölni. A szorgalom hiányának, a rendetlenkedésnek, a csúnya viselkedésnek, az órai nem figyelésnek a hangsúlyozásával csak eltereljük a figyelmet arról a felelősségről, ami az iskoláé: hogy a gyerekekre mint egyénekre tekintsen. Nem gondolhatjuk azt, hogy ha minden gyerek tökéletesen egyforma képességű, viselkedésű, szorgalmú, adottságú, családi környezetű lenne, akkor milyen tökéletesen át tudnánk nekik adni a tananyagot. A gyerekek különbözőek minden tekintetben, és az iskolát kell hozzájuk igazítani.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
