8. rész
Az akttól a naturizmusig
Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a ruhátlan emberi test fényképezése egyidős a fényképezés történetével, hiszen mindaddig váratott magára, amíg az egyedi felvételek sokszorosíthatóvá nem váltak. Mind az erotikus, mind a pornográf felvételeknek megvolt az előképe a festő-, illetve képzőművészetben. A fényképezés nyújtott lehetőséget a néző és a modell kapcsolatának szorosabbra vonásához, hiszen az ábrázolt testet nem a festő idealizálása nyomán szemlélhette a néző, hanem az – szó szerint – pőre valóságában jelent meg előtte a lenyomaton. A ruhátlan test látványának mindig volt közönsége, a művészi alkotásnak tekinthető műveket szabadon terjesztették, de a vulgárisabb, alpári, obszcén, pornográfnak minősülő műveket az antikvitás kivételével mindig is pult alól árusították.
Az ókorban természetesnek tekintették a nemiséget, előszeretettel ábrázolták a nemi aktust, a leszboszi és a homoerotikus szerelmet lakótereikben, közösségi helyeiken és használati tárgyaikon. Számos ősi kultúrában az ábrázoláson túlmenően akár mitológiai, akár totemisztikus jelentéssel bírtak az ilyen megörökített jelenetek, sőt, még varázserőt is tulajdonítottak a faragott vagy agyagból gyúrt figuráknak, amelyektől termékenységet vártak, vagy éppen a világ teremtését magyarázták – szemléltették – általuk.
A középkor és az egyistenhit véget vetett ennek a szabadosságnak. A korai reneszánsz viszont már mutatta, hogy az ember párhuzamosan lehet Isten és a szabados világi élet elkötelezettje. A Teremtő feltétlen imádata mellett a paráználkodás csupán az egyházi hatóság előtt számított bűnös cselekedetnek, ennek ellenére a bujálkodás nem volt idegen a klérustól sem. Miközben a papokat, szerzeteseket, apácákat szüzességi fogadalomra kötelezték – más kérdés, hogy ezt mennyire tartották be (külön rendházak működtek a viselősen maradt apácák gondozására, a világ szeme előli elrejtésre) –, mialatt a pápák tömkelege nemzett gyereket, akik közül többeket nevükre vettek, másokat zabigyerekekként támogattak. O tempora, o mores! – mondhatnánk, ha mi sem a saját időnk erkölcsei közepette élnénk.
(Folytatjuk)
Nyitókép: A fotókat az alkotó, Lennert Géza bocsátotta a szerző és a szerkesztőség rendelkezésére
