Szeptemberben iskolába indult még egy betűvetést tanuló generáció, és ebben is megbújt legalább egyvalaki, akit az iskolában, előtte pedig az óvodában, nagyon visszahúzódónak tartottak a vele foglalkozó pedagógusok. Nehezen lehet szóra bírni az óvodában, iskolában, de a szülő, amikor az otthoni viselkedésről kérdezzük, egy teljesen nyitott, beszédes, csicsergő, tudását kimutató gyerekről számol be. Nem tudja elképzelni, mi is történik a családi házon kívül, hogy gyermeke nem igényli a kommunikációt a gyerekekkel és a pedagógusokkal. A tanítók pedig problémaként hozzák fel azt, hogy a gyerek szorong, visszahúzódó, félénk, közömbös, nem hajlandó az együttműködésre, nem tudják szóra bírni, és felmérni, hogy elsajátította-e a szükséges tudást. Sokszor csak suttogva mondja el vagy olvassa fel a tanító néninek az olvasmányt, az iskola folyosóján, amikor nincsenek ott a társai.
Azt a jelenséget, amikor az ép beszéd- és halláskészségű egyén csak egyes személyekkel vagy senkivel sem beszél, mutizmusnak nevezzük. A mutizmus, vagyis némaság, a gyermekpszichiátriai szakirodalom szerint lehet teljes (totális) vagy szelektív – vagy ahogyan régen nevezték, elektív mutizmus –, és újabban pszicholingvisztikai, kommunikációs zavarként is emlegetik. Ha górcső alá vesszük a problémát, azt találjuk, hogy a szelektív mutizmus leggyakrabban az iskolakezdés előtti időszakban, 3–6 éves kor között alakul ki, és a lányoknál „enyhén magasabb az előfordulása, mint a fiúknál” – állítják a szakemberek. Gyakran depresszióval, szorongással, viselkedészavarral, alvás- és evészavarokkal, valamint a szobatisztaság hiányával jár együtt. Leggyakrabban az óvodából jelzik a szülőnek az extrém félénkséget, hisz új környezetbe kerül, ahol új személyekkel kell a gyereknek kommunikálnia. A szülő mit sem sejt, hisz otthon általában nincs változás a gyermek életében, a társas kapcsolataiban. Ha az ilyen gyermek családját vizsgáljuk meg, leggyakrabban túlzott zártságot, túlvédettséget, a gyermeki önállóság korlátozását figyelhetjük meg, egy olyan családot, amelyben a gyermeket még a széltől is óvják.
A gyermek némaságát a szorongás, a gátlás tartja fenn, melyet valamilyen pszichés tüneteket okozó trauma vagy funkciózavar hozott létre. A türelmes, elfogadó pedagógus, a gyermek számára kialakított biztonságos környezet idővel csökkentheti vagy el is tüntetheti a tünetet, de nagyon fontos idejében, még óvodáskorban feltárni a kommunikációs zavar hátterében meghúzódó traumát vagy funkciózavart, mert később, az iskolában a gyermek társas kapcsolatai is sérülnek, csúfolódással és kiközösítéssel szembesül, valamint a tanulási funkciók és készségek gyengülése iskolai sikertelenséghez, kudarchoz vezet, ami még tovább mélyíti az egyén nehézségeit. Nem szabad abban a hitben élni, hogy „majd kinövi”. Fontos minél előbb elkülöníteni, hogy mivel is állunk szemben, mert hasonló megjelenési formája van az autizmusnak, de szó lehet még expresszív beszédzavarról vagy éppen értelmi fogyatékosságról is. Idejében, már óvodáskorban az óvó néni is fel kell, hogy tegye magának a kérdést: Miért nem vágyik a gyerek a kapcsolatra? Mert ismert tény, hogy a „beszéd fejlődéséhez alapvetően arra van szükség, hogy vágyjak a másikkal való kapcsolatra” (Danon-Boileau 2005: 41), úgy, ahogyan ezt dr. Schéder Veronika lovasterápiás blogjában ajánlja a szelektív mutizmus esetében: „A segítő akkor jár el helyesen, ha nem azt kérdezi, hogy a gyermek miért nem beszél, hanem azt, hogy miért nem vágyik a kapcsolatra!”
Ha ilyen néma gyerekkel kerülünk kapcsolatba, nem szabad erőltetni a beszédet, inkább arra kell törekednünk, hogy egy kölcsönös elfogadáson és bizalmon alapuló ismeretség alakuljon ki közöttünk. Gyakran segíthet, ha a felnőtt maga is suttogva beszél a szelektív mutista gyermekekkel. De igazi gyógyhatása a rajzolásnak, a bábozásnak, az építésnek, az együtt játszásnak van, főleg a nonverbális játékoknak, amelyeknek nem a beszéd az alapjuk, mint amilyenek a társasjátékok, kirakók, legó stb.
Több szakember együttműködésére is szükség van. Előfordul, hogy külön a gyermekkel foglalkoznak: logopédus, gyógypedagógus, pszichológus, de nemegyszer megesik, hogy családterápia eszköztárára is szükség van, hogy a család felismerje és megváltoztassa azokat a szokásokat, amelyek a gyerek tünetét fenntartják, pl. azt, hogy ne beszéljenek a gyerek helyett. A kezelésbe általában bevonják a szülőket is, pl. videotechnikával elemzik a családi kommunikáció stílusát, és igyekeznek a hallgatás okait felszámolni.
Általában igyekeznünk kell kedvet ébreszteni a beszédhez, és előtérbe hozni a nyelvet mint hasznos kommunikációs eszközt, amiben segítségre lehetnek a megértő óvodapedagógusok, tanítók, tanárok. És semmiképp se tévesszék szem elől, hogy a mutista gyermek segítségre szorul. Mert a mutista gyerekből könnyen lehet mutista felnőtt, tele szorongással, depresszióra való hajlammal, aki akkor már gyógyszeres kezelésre is szorul.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
