– Az értelmiségit ki kell nevelni, tanítani kell. Az értelmiségi az egy hivatás, és általában a magyar nemzet Európában erős értelmiségiekből – hallottuk Gábrity Molnár Iréntől a XV. Szabadegyetem fórumán.
Mi a helyzet szűkebb környezetünkben? – kérdeztük a kérdéskörrel immár hosszabb ideje foglalkozó kutatótól:
– A határon túliak a saját fészkükben, a magyar közösség értelmiségeivel – amióta elszakadtak az anyaországtól – küszködnek. Elsősorban, ha az értelmiségi nem látja itthoni boldogulásának az esélyét, elmegy külföldre. Ez sajnos folyamatos. Nem csak most jellemző ránk, és nem csak a kilencvenes évekre, hanem már korábbról is. Ezt pótolni kell, hatványozott erővel. Most az értelmiségiségiek nagy részére a mobilitás jellemző. Külföldre mennek, hazajönnek. Azt mondjuk újabban, hogy cirkuláló szakemberi réteg, hiszen tudjuk azt, hogy orvosok elmennek, majd jönnek vissza, vagy megtartják a munkahelyüket, de ki is mennek dolgozni, vagy végleg elhagyják az országot. Gondunk az, hogy a legtöbb értelmiségi sajnos végleg elhagyja az országot. Nem csak akkor, amikor egyetemet választ, hanem akkor is, amikor lediplomázik. Tehát a külföldön diplomázóknak már húsz százaléka nem jön haza, az itthon diplomázók ötven, hatvan százaléka pedig gondolkodik abban, hogy egy alternatíva számára a külföldi munkavállalás. Ezek egzisztenciális okok, ezért gondolkodom abban, hogy egyrészt egy olyan kommunikációs csatornát kell kiépíteni, ami spontán megvan az úgynevezett „földiek” között külföldön is, de ezt intézményesíteni kellene, nyomon követni, külföldön dolgozó, hazatérni vágyó, illetve itthon munkahelyre vágyó olyan értelmiségieket, akikkel ezt eddig nem tettük meg.
Miként lehet orvosolni ezt a helyzetet?
– Az értelmiségit iskoláztatni, tehát oktatni kell. Ehhez kellenek anyanyelvi, egynyelvű, de akár több nyelvű oktatási intézmények is, hisz a tudománynak nincs nyelvi hovatartozása, határa. Tehát nekünk ebből a térből meg kell találnunk a saját helyünket. A vajdasági magyarok nem butábbak, mint az itt élő többségi nemzet. Negyven éve tanítok magyarokat is, szerbeket is, de van bennünk egy kisebbségi érzés, gondunk van a megnyilvánulással, a kinyílással, a közszerepléssel, az önszerveződéssel, és azzal, hogy szeretnének-e vagy nem a politikai életben részt venni. Tehát ezen a területen van mit tennünk, odafigyelnünk a közösségi érdekre, másrészt nem kell kirekeszteni azt az értelmiségit, aki mondjuk néhány éven keresztül nem találja meg a helyét. Olyan parkolópályát kellene nekik biztosítani, ahol érzik az odafigyelést, mondjuk egy kutatóintézményt. A tehetséggondozás az alapvető nemzeti érdek. Általában százból három ember az, akit tehetségként ki tudunk emelni. Egyrészt tudjuk kiemelni, hajlandó rá, tovább tudjuk fejleszteni, tehát nem kallódik el. Vagyunk mi is tehetségesek, lehet legalább annyira, mint bárki Európában, de nem törődünk eléggé ezzel. Ezt nem szervezetten végezzük, és ezen az úton látom a gondot. Tehát nemcsak azon kell siránkoznunk, hogy kevesen vagyunk, hogy fogyunk, hanem azt, amink van, racionálisan ki kell használni, magasabb minőségre emelni, és akkor a közösség érzi az erejét, tehát itt van egy belső rejtett ereje mindenképpen. Tradicionálisan az ellenzék között találjuk az értelmiségiek egy részét. Hagyományosan nem akar a politikumba bekapcsolódni, azt mondja, hogy független, önálló értelmiségi, és a tetejében még büszke is erre. Nem baj, mert a szakértelmére, a tudására támaszkodó kapcsolatot mindig ki kell építeni az állami rendszerben, a politikában, a közéletben az értelmiségivel, mert egy hasznos szerepkörű ember – válaszolta Gábrity Molnár Irén.
