Kovászos káposztán Drakulánál

Csaknem percre pontosan indultunk Újvidékről, amit eleve jó jelként vettem. Egészen véletlenül utaztam Romániába a hagyományos erdélyi kastélytúrára. Nem volt tervezett, de az „utolsó perces” kínálat az utazási irodából egyrészt kedvezőnek tűnt, másrészt, gondoltam, úgysem jártam még arrafelé, és a csak 50 órába szorított több mint 1200 kilométert a feltételezett látványosságok is ellensúlyozni ígérték. Elhatároztam, hogy nem adok a különféle mesékre, és tudatlanul, tényleges ismeretek nélkül útra kelve, majd csakis a saját tapasztalatom alapján ítélek.

Az első megálló az először látott országban Temesvár volt. Oda már a határon eltöltött, a reméltnél hosszabb várakozási idő miatt kissé késve érkeztünk, ebből annyi volt a haszon, hogy nem időztünk a bevásárlóközpontban, hanem számomra annál érdekesebb kétórás sétát tettünk a belváros három ismert terén és a környező utcákban, s még egy, a késői órákban is nyitva tartó pénzváltót is felfedeztünk, ahol, hogy az öröm még nagyobb legyen, az árfolyam kedvezőbb volt annál, amit előző nap az interneten találtam, és annál is, amit az útvezető feltételezett. A kellemes estében zsúfolt utcákon ugyan semmit sem költöttünk, de legalább nyugodtak lehettünk, hogy a későbbi megállások során nem kell majd idegeskedni, miből fizetjük a kávét és a harapnivalót.

Temesvár sokkal szebb város, mint gondoltam. A belváros harmonikus építészeti egészét nem rontották el oda sehogyan sem illő beton- és üvegpalotákkal, és az ember egyből tudja, ugyanolyan közép-európaiak tervezték és építettek, mint Bécset, Budapestet, Prágát és Pozsonyt. Az emberek, akikkel találkoztunk, semmivel sem voltak rosszabbul öltözöttek, mint az itteniek, azok a lányok viszont, akiket éjféltájt is láttunk, nem túlozták el annyira a divatot, mint azok zöme, akiket késő éjjeli kimenőn Újvidéken látni. Az utcák tiszták, az emberek csendesebbek, sehol sem bömböl a műzene, a dohányzási tilalmat pedig úgy tartják be, hogy a szórakozóhelyek ajtajánál elhelyezett méretes hamuzókat mindenütt kisebb tömegek veszik közül. Mindez, hogy utóbb ne ismételjem, Brassóra is vonatkozik.

A buszhoz éppen kellő időben értünk vissza, mert eleredt az eső, a szundítást pedig megsegítette a pompás autóút is, amelynek a középső szakasza még nem készült el, és ébredezni csak azután kezdtünk el, amikor már jócskán elhagytuk Nagyszebent, Fogarastól viszont Brassó már nincs is olyan kibírhatatlanul messze.

ÚJ SALÁTA AZ ÉTLAPOMON

Nem oda utaztunk azonnal, hanem délre kanyarodva Törcsvárra, a törökök által Drakulnak elnevezett Tepes grófról ismert Bran kastélyhoz. Addig már túl voltunk az otthonról hozott reggelin, a vár alatti szűk kanyargós utcákon pedig ki-ki az ízlése szerinti presszóban elfogyaszthatta első romániai kávéját vagy üdítőjét. Kora reggel volt, de a turisták már szép számmal befutottak. Magáról a kastélyról nem szaporítanám a szót. Azt látni kell, élőben vagy a honlapokon, egyik változat sem kiábrándító. Igaz, a festői környezetből kiemelkedő sziklán épített, impozáns, bár belülről a várhatónál sokkal szűkebb kastély, amelyet takaros kis városka és gondos körültekintéssel rendezett park vesz körül, a megtekintés után elgondolkoztatja az embert, hogy a helyszínen előadott történelméből mennyi az igazság és mennyi a legenda. Persze az előbbi kárára. Végtére mindegy, a lehetőséget, ha már akad, ki kell használni, s tiszteletreméltó az adat, hogy a kastély maga évente csaknem annyi látogatót vonz a világ minden tájáról, mint a teljes Szerbia, ami a környék lakóinak jó megélhetést nyújt.

Észre sem vettük az idő múlását, a korgó gyomor jelezte, hogy ebédidőre jár. Szó sem lehetett arról, hogy mint a csoport tagjainak többsége, pizzasütödébe üljek be. Általában a helyi konyha vonz, azt szeretem megismerni, és abból szoktam válogatni, ezért egy félreeső kis utcába benézve nejemmel felfedeztük a vágyaink beteljesülését sejtő cégtáblákat és feliratokat. Igaz, hogy a pincérrel nehezen értettük meg egymást, az elébem tett képek díszítette étlapon szerepeltek közül pedig csak a fele volt kapható, mégis sikerült választani. A házi vörösbor is illett hozzá, egyedül a salátával akadt kisebb gond. Ahol csak jártam már a világon, a tomato ismertnek számított, ezért nem vártam meglepetést, és a pincérem is bokázva biccentett rá. Pár perccel később viszont nem a remélt paradicsomot hozta ki, hanem egy tálka savanyú káposztának tetsző valamit. Tényleg káposzta volt, de nem savanyú, hanem pontosan olyan ízű, mint nálunk a kovászos uborka szokott lenni. Fogalmam sem volt, hogy ilyesmi tényleg létezik, utóbb azonban a gasztronómiai honlapokon számos receptjét találtam. Olyat ettem tehát, amit még soha, amikor pedig később a buszban ebédtapasztalatot cseréltünk, túloznom sem kellett, hogy láthassam, egyesek mintha irigyek lennének, mert náluk jobban jártam.

MIÉRT FIZETNE A KÁVÉÉRT?

Brassó is tiszta, rendezett város, és többet ér, ha látványosságainak inkább személyes tanúja az ember. Sem a szállodában, sem a szobában nem szabad dohányozni, és a recepciós lány is panaszkodott, hogy esetenként már nagyon várja, hogy legyen néhány perce, és kiálljon a bejárat elé elfüstölni egyet. A honlapjukon hirdetett medence sem tartott nyitva, tehát a fürdőruhát hiába vittük magunkkal, a wi-fi viszont hibátlanul működött, így a telefonokon és tableteken zavartalanul utána lehetett nézni, mi történik a nagyvilágban és a Facebookon. Némi gondot jelentett, hogy miután a fürdőszobában lemostuk magunkról az addigi út porát, el kellett töprengeni azon, hogy miként lehetne kiszellőztetni a gőzössé vált helyiséget. A tusoló kabinját és a wc-kagylót ugyanis úgy építették be, hogy lehetetlen odaférkőzni az ablakhoz. Szerencsére van megoldás, s utólag megtudtam, hogy a többiek is rájöttek. Nagyon egyszerű, csak be kell állni a tusolóba, fellépni az ülőhelynek is használható részére, átnyúlni a kabin fala felett, és úgy egy alacsonyabb növésű vendég is kényelmesen eléri az ablak kilincsét.

A belvárosban tett esti séta vacsorával végződött. Végigjártuk a sétálóutca összes vendéglőjét, a dohányzóktól elnézést kérve odaférkőztünk az ajtónál kitett étlapokhoz, s végül egy pinceétteremben kötöttünk ki, és az ebédnél nemzetközibb jellegűt rendeltünk. A kínálatban brassói aprópecsenyét sehol sem láttunk, legalábbis a képek egyike sem hasonlított arra, amit mi annak nevezünk.

A nap fáradalmai után nagyon jót tett a puha ágy, gyorsan elmúlt az éjszaka, a reggeli előtt pedig megkívántam egy kávét, amit a recepciós lánynál lehetett rendelni. Azt mondta, nem érti. Megismételtem, hogy kávé, és mutattam a kávéfőzőre. Azt értem, mondta, csak nem értem, miért fizetne öt lejt, ha a reggelizőteremben ingyen is tölthet. Úgy meglepődtem, hogy dadogva köszöntem meg, hisz még véletlenül sem vártam volna, hogy becsületesen nem veszik el tőlem a pénzt, noha lelkiismeret-furdalás nélkül megtehették volna.

DE VANZARE

Jó fél órás hegyi buszozás után futottunk be Szinájába, a román téli sportközpontba, ahonnan 20 percnyi séta kellett az emelkedőn I. Károly király Peles nevű kastélyáig. Az útkanyar elejétől kezdve szép kilátás nyílik rá egy tágas mezőn át, és impozánsan hat. Közelről már inkább csak óriási, és eléggé zavaró, hogy több építészeti stílusban emelték, néhány szakaszban. Összességében úgy festett, mintha több bajor kastély részeit telepítettek volna oda, ami igazán nem is tévedés, hisz a király tulajdonképpen bajor volt. Belülről a kastély nem tükrözi, hogy a XIX. század végén épült, sokkal inkább emlékeztet az egy-két évszázaddal korábban építettekre, amilyeneket elsősorban Ausztriában és Franciaországban láthattam.

Maga Szinája ilyenkor, bár csak néhány héttel az utolsó hó után, csaknem kihalt, a szállodák nagy része zárva, ahol mégis dolgoznak, a talán lehető leglassúbb pincérek teljesítenek szolgálatot, hisz az egyik teraszon csak néhányan ültek, mégsem sikerült 15 perc alatt üdítőt rendelni, a többszörös „azonnal jövök” visszaszólást hallgatva.

Aztán nekivágtunk a félezer kilométeres hazautazásnak. Újra a Kárpátok ködös hágóin vezetett az út, majd a völgybe érve Nagyszeben felé, ahonnan már a határ formaságait nem számítva csak egy vacsoraszünet és két rövid pihenő volt. Szinája után így a tájban gyönyörködtünk, tapasztalhattam, hogy a másoktól hallott mesékkel ellentétben Románia sokkal tovább jutott. Vagy ott is nagy a kitelepülés, esetleg derűlátóan eltúlozták az építkezést, hisz rengeteg épületen és sok teleknél ott a De vanzere (eladó) feliratú tábla.