Ha elindul a vonat, a šidi vasútállomás környéke kiürül. Pontosabban ott marad néhány rendőr, a helyi orvosok közül egy-kettő, és az UNHCR alkalmazottai. Várják a következő szerelvényt Horvátországból. Ahogy ezt várják az Adaševci Motelnál a menekültek is.
A motel a Belgrád–Zágráb-autópálya mellett van. Sok éven át üres volt, senki sem viselte gondját. A Köztársasági Menekültügyi Hivatal nemrég adaptálta azzal a céllal, hogy befogadó központot létesítsen a menekültek számára. Egyelőre még nem ezt a célt szolgálja az épület, ugyanis a már felszerelt szobákba nem engednek be senkit, de itt várakoztatják őket mindaddig, amíg az innen tizenöt kilométerre levő šidi vasútállomásra nem fut be az a horvát szerelvény, amely tovább szállítja valamennyiüket a Slavonski Brod-i táborba.
Tegnap éjjel két szerelvény érkezett nyolc-nyolc kocsival. Mintegy háromezer főt szállítottak át a határon, tegnap reggel pedig még egy szerelvénnyel mintegy 1500 embert. Újabban Šidre Preševóból különvonatok is érkeznek, igaz, ritkán. Tegnap reggel is érkezett egy, 500 menekülttel. A szervezetlenség miatt az embereknek több óra hosszáig bent kellett maradniuk a kocsikban, csak akkor engedték ki őket a rendőrök, amikor a horvát szerelvény befutott. A vasútállomás előtt várakozó autóbuszokból sem szállhatott ki addig senki. Mindez így lesz mindaddig, amíg nem nyílik meg az 1000 főt befogadó tábor az állomással szemben, a valamikori Srem húsárugyárban. Az adaptálási munkálatok még folyamatban vannak, és ahogy elnézem, még lesznek is egy darabig, annak ellenére, hogy az önkormányzatban és a Menekültügyi Hivatalban is azt állítják, hogy egy-két napon belül már fogadják a menekülteket.
Szép, napos a vasárnap. Adaševcin egyre több a várakozó autóbusz, számuk már eléri a harmincat.
– Egy órán belül akár ötvenen is lehetünk – mondja az egyik sofőr, aki reggel hat órakor érkezett ide. Most tíz óra van.
– Preševóban hétfőn este álltam a sorba. A kétszázadik voltam. Ott is nagyon sokat kellett várni, ugyanis ezekben a napokban, a görögországi sztrájk miatt kevesebben érkeztek, így lassabban töltődtek az autóbuszok, de úgy tűnik, hogy szándékosan is lassítják a menekültek haladását. Nekünk, fuvarozóknak ez nagyon rossz. Két sofőrrel ugyanis akár naponta is tehetnénk egy fuvart, így hetente tudunk csak egyet fordulni. Ez nem lenne nagy baj, ha nem az állam szabta volna meg a viteldíjat. Harmincöt euró fejében szállíthatunk. Ha rendes járatot működtetnénk ezen az ezer kilométeres vonalon, a jegy ára ötven eurónál nem lenne kevesebb. Természetesen csak engedéllyel közlekedhetünk, az utasok nevéről listát kell készítenünk. Útközben legalább ötször állítanak meg bennünket a rendőrök, mindent ellenőriznek, és ha hibát találnak, másnap már címünkön van a feljelentés.
Elmondja azt is, hogy a menekültek közül a legtöbb baj az afgánokkal van, a kurdok pedig, függetlenül, hogy Szíriából vagy Irakból érkeztek, jól neveltek, nem szemetelnek az autóbuszon, közülük sokan tudnak angolul.
Ezúttal legtöbb az afgán menekült. Az autóbuszok körül ácsorognak, sétálnak. A rendőrök ügyelnek arra, hogy ne menjenek ki az autópályára. A motelben nem használhatják a vécét, ezért mintegy húsz tábori vécét helyeztek el a számukra. Az ivóvizet ciszternából meríthetik, itt is frissítik fel magukat. Az épület előcsarnokában néhány asztal van. Menekültek ülnek körülöttük, mobiltelefonjaikat töltik. Egyikük megkérdezi tőlem, hogy barátja hova küldhet a számára pénzt, ugyanis fogytán van az útravalója. Nem tudok válaszolni, de arra a kérdésre sem, hogy meddig várakoznak még itt. Erre a rendőrök sem tudnak mit mondani, ugyanis senki sem tudja, hogy mikor érkezik értük a vonat. Egy megbeszélt menetrend ugyan létezik, de ehhez a horvátok nemigen tartják magukat.
A csaknem 18 fokos melegben többen letelepednek a földre, esznek, alszanak. Egy menekült leveti cipőjét és lábfejét vizsgálgatja. Hólyagos, kellene neki orvosi ellátás. Később biztosan meg is kapja, ugyanis a vasútállomásról átirányítottak néhány orvost a motelhez, hogy segítsenek ott levő társain. Nincsen komoly baj, mondja egyikük, csak elég sokan panaszkodnak megfázásra, fáradtságra, és az ott levő orvosok nem győzik a munkát.
Megpróbálok néhány menekülttel beszélgetni, de nemigen tudnak angolul. Egyikük elmondja, hogy Németországba megy, hogy tíz napja úton van, már fáradt, annak ellenére, hogy fiatal, és reméli, hogy még a hideg idő beállta előtt célba ér.
– Ha elindul a vonat – fűzi hozzá.