Krumplis hamburger és egy papucs

(Helyszíni riport)

Esik az eső, hideg van. Meleg ruhát, gumicsizmát pakolok. Bandinak is egy csizmát, még akkor kaptam a cégemtől, amikor a Tiszán árvíz volt, onnan kellett tudósítanom.

Most is áradat van. Emberáradat, amely már egy éve nem szűnik. Fotós barátommal ezt az áradatot készülünk megnézni. Nem a forrásánál, hanem kissé északabbra, északnyugatabbra, Szerbia déli részén.

Vranjéban szállunk meg. Egész úton idáig esett. Hol az eső, hol a havas eső nehezítette a forgalmat. Bandi nem örül az időnek, félti a fényképezőgépét. Azzal vigasztalom, hogy ha baja lesz, legalább kérhetsz újat, ez, a mostani már úgyis kiszolgálta a magáét.

Vranjétól harminc kilométerre van első állomásunk, Preševo. Csaknem végig autópályán gurulhatunk másnap reggel, de ami ennél fontosabb, a nap is kisütött. Mi kell több a boldogsághoz? Zsebünkben a munka- és szociális ügyi minisztérium engedélye, a belügyminisztérium szóbeli engedéllyel bocsátott bennünket útnak, és a nap is mosolyog ránk.

Befutunk Preševóba. Nem kell bolyonganunk az ismeretlen városban, mert szinte belebotlunk a helyszínbe. Jobbról a vasútállomás, innen indul naponta kétszer egy-egy szerelvény Šidre, benne 300–600 menekülttel. Előttünk egy tér, rendőrökkel, taxikból kiszálló menekültekkel és egy hatalmas, kékre festett táblával, amely szerb és angol nyelven arról tájékoztat, hogy a Menekültügyi Minisztérium preševói befogadóközponja előtt állunk.

A taxiból kiszálló menekültek a kapuhoz igyekeznek, ám a rendőrök a vasútállomás mögötti utcába terelik őket, ugyanis a táborba nekik egy hátsó bejáraton kell belépniük.

Mi a kapunál őrködő rendőrhöz fordulunk. Elmondjuk, mi járatban vagyunk. Elkéri engedélyünket, személyi igazolványunkat és azt mondja, várjunk rá odakinn. Tudom, lesz annyi időm, hogy szétnézzek a téren. A kapuhoz közeli bódéban üdítőt árulnak. A bódé falán egy nyomtatott papír van kiragasztva, rajta fényképekkel, nevekkel. A hozzátartozók keresik őket. Valahol eltűntek az áradatban. Egy másik bódén arab és angol szöveg. Itt csirkehúsból készült hamburgert lehet kérni. Mivel sehol sem látok árat, megkérdezem, mennyibe kerül? Albánul mond valamit, majd egy kis papírszeletre ráfirkant egy 300-ast. Ennyi dinár. Kissé sokallom, de még inkább azt a lepényt, amelybe néhány, a helyszínen sült hasábburgonyát dugdos bele egy koszos kéz. Két eurót kér érte a korosodó ember. Bandi fotózik, mire az asztalnak nem mondható tákolmányhoz fut egy alacsony termetű fiatalember, valamit ordibál, kezével hadonászik. Látszik rajta, hogy dühös. No photo, no photo! – üvölti és terel onnan bennünket. Az autóbuszra váró menekültek nem törődnek vele, rendelnek a lepényből, a kioszkjából kávét, teát. Ez is két euró. Mi jobbnak látjuk, ha arrébb állunk.

Közben rendőrünk visszatér.

– Elnézést a várakozásért, de le kellett ellenőriznem, hogy valóban van-e engedélyük. Tessék befáradni. Ott, annál az embernél várjanak, amíg megjön a tábor biztosa.

Az ember neve Dragan, és helybeli. Beszélgetünk, körülöttünk sétálnak a menekültek. Mindegyik kezében néhány papír. Kijönnek egy nagy sátorból, majd bemennek a szemben levő épületbe, egy idő után a másik ajtón távoznak, majd a sátor és az utcai kerítés mellett továbbmennek. Dragantól megtudom, hogy az autóbuszra.

Tőle tudom meg azt is, hogy itt valamikor dohánygyár volt, egészen pontosan a vranjei dohánygyár egyik, legnagyobb átvevőhelye.

– Itt is szárították a leveleket. Ott, azok az épületek a gyárhoz tartoztak. Bő négy hektárnyi ez a terület. Most befogadóközpont. A csarnokokat tatarozzák, a menekültek téli szállása lesz ott, de erről majd az illetékesek többet mondanak. Itt volt egy nyomda is. Én ott dolgoztam. Preševóban sok gyár volt, jól éltünk, egészen a kétezres évek elejéig. Most tengődnek az emberek, legtöbbjük kereskedik, itt van két határ is a közelben... Egyeseknek a menekültekből is hasznuk van. A taxisok például annyit kérnek egy-egy fuvarért, mondjuk Miratovacból idáig, vagy innen Šidig, amennyit nem szégyellnek. A kereskedők is vastagon keresnek ezeken a szerencsétleneken. Mindent többszörös áron adnak. És a hajuk szála sem görbül, a rendőrök azt mondják, hogy a boltok ellenőrzése nem az ő dolguk, a felügyelők pedig szemet hunynak. Voltak, akik teljes udvarukat lefedték sóderral és parkolót nyitottak az autóbuszok számára. 100–200 eurót kértek egy napi parkolásért. Persze engedély nélkül. Vannak, akik szobákat adnak ki, ugyanis a kissé módosabb menekültek néha megszállnak itt egy éjszakára. Nemrég rendet tettek a fuvarozók között, ugyanis mindenki ide, a kapu elé akarta behajtani autóbuszát. Ezzel teljes fejetlenséget okoztak, a városból erre egyáltalán nem lehetett kimenni, néha még gyalogszerrel sem. Ma már kinn, a város szélén várakoznak és csak kettesével engedik őket ide, de csak akkor, ha körülbelül két autóbusznyi utas gyűlik össze.

Az ajtóban megjelenik egy tetőtől talpig barnába öltözött idősebb ember. Pontosítok, tetőtől bokáig, ugyanis mezítelen lábán papucs van. Megszólítom. Bandi lefényképezi, mire magához hívja feleségét, lányát és fiát. Pózolnak.

Megkérem, írja le nevét jegyzetfüzetembe.

– I am doctor animal – mondja Jamel Alsaeed. – Rosszul beszélek angolul, de remélem, hogy megért engem. Állatorvos vagyok. Szíriából menekülünk. Folyamatosan bombázzák városunkat, nem mertünk már ott maradni. Testvérem egy éve Frankfurtban él, hozzá megyünk. Ő orvos. Feleségem két testvére is Németországban van, egyikük szintén orvos. Ők már néhány éve ott élnek, feltalálták magukat, remélem, nekünk is sikerül. Szeretnénk már kissé megnyugodni.