Vajon mivel táplálkozik, mi táplálja azt az óriáshüllőt, amely fejét Preševo felé fordítva folyamatosan várakozó helyzetben van? Ha messziről hosszasan figyeljük, láthatjuk, hogy időnként araszol a város felé, de a „feje” és a „farka” is mindig ugyanott áll.
Amikor a menekültáradat elindult, és miután júliusban megnyitották a preševói menekülttábort, nem volt itt annyi autóbusz, mint most. Tudom, hogy minden üzletnek kell egy kis idő, hogy bejáródjon, lendületet vegyen. Kezdetben óvatosak voltak a fuvarozók, nem tudták, hogy szabad-e szállítani a menekülteket, de amikor látták, hogy tulajdonképpen az állam érdekeit szolgálják azzal, hogy a délen beáramló embertömeget gyorsan az északi határra fuvarozzák, így Szerbia szinte egy nap alatt megszabadul a migránsoktól, meg aztán így kerülik el azt, hogy a Közel-Keletről érkezők napokig az ország városaiban bolyongjanak, gyorsan vérszemet kaptak.
A kígyózó sor mellett csak gyalogszerrel vagy kerékpárral lehet elhaladni (Ótos András felvétele)
Ahogy nőtt az autóbuszok száma, ez egyre nagyobb gondot okozott a kisváros forgalmának. Teljesen eltorlaszolták a főutcát, néha még gyalogszerrel sem lehetett végigmenni rajta. Mindegyik sofőr a menekülttábor elé próbált befurakodni, hogy minél előbb felvegye utasait. Amelyik buszt két sofőr vezette, az másfél nap alatt akár kétszer is megtette a Preševo–Magyarkanizsa–Preševo, vagy később a Preševo–Šid–Preševo utat. Ilyen körülmények között elengedhetetlenül megjelennek a nyerészkedők. Ez így is történt. A helybeli maffiózók gyerekeket bevonva megszervezték az autóbuszok feltöltését. A gyerekek toborozták az utasokat, főnökük vasalta be a pénzt, és ő is mondta meg, hogy a számtalan busz közül melyikre szálljanak fel a távolból érkezett tájékozatlan, szerencsétlen emberek. Ebben a kaotikus időszakban a maffiózók fejenként 50–60 euró viteldíjat fizettettek meg velük. Egy autóbusznyi menekültön, azaz legalább ötven főn 2500–3000 eurót zsebeltek be. Ebből az utasok felhajtását végző gyerekeknek adtak 150–200 eurót naponta, maguknak autóbuszonként megtartottak legalább 500 eurót, a vállalkozó és a sofőr pedig 1000–1500 eurón osztozhatott. A többi a költségekre kellett (benzinre, autópálya-illetékre). Mindez mindenkinek adómentes, tiszta haszon volt.
Akiknek a városban vagy a város szélén nagy udvar vagy üres telek van a birtokában, sebtében átalakította parkolóvá az autóbuszok számára. Nem órára fizettették a parkolási díjat, hanem egy napra. Száztól százötven eurót kértek el buszonként.
A taxisok naponta több fuvart tesznek meg a szerb–macedón határtól a menekültközpontig (Ótos András felvétele)
Foglalkozhatnék a taxisokkal és az alkalmi taxisokkal is. Akiknek autójuk volt, és sikerült beférkőzniük azok közé, akik a menekültek fuvarozását irányították, egyik napról a másikra taxissá válhattak. Ha nem volt kocsijuk, gyorsan vásároltak egyet, apró pénzért. Legtöbbjük roncsot. Preševóról Šidbe egy-egy fuvaron megkereshették az autó árát – és meg is keresték. Mivel az alkalmi taxisok rossz autókat vezettek, egyszerre öten, hatan, tízen vágtak neki a hatszáz kilométeres útnak, hogy segíteni tudjanak egymáson, ha bajba kerülnek. Az ócskapiacon vásárolt, a kocsi tetejére rögzíthető mágneses taxi feliratot, amint az autópályára értek, a csomagtartóba helyezték, majd Šid előtt visszarakták az autó tetejére. Ezt azért tették, hogy útközben ne szúrja a rendőrök szemét a felirat, a helyszínen pedig azért került vissza a tábla, mert ott szükség volt rá, hogy a menekülteket a határig szállíthassák.
De hagyjuk a közelmúltat, foglalkozzunk a jelennel. Legalábbis próbálkozzunk foglalkozni vele. A jelenlegi állapot a következő: az autóbuszok nem jöhetnek be a városba, csak kettesével engedik őket a menekülttáborhoz. Amint mindkettő megtelik utassal, azonnal távozik, és jöhet a következő kettő. A többi autóbusz a városon kívül sorakozik egy keskeny úton, amely átvezet az autópálya felett, majd egy keresztútnál jobbra is, balra is állnak. Csakis úgy lehet megszámolni a járműveket, ha végiggyalogolunk mellettük. Kocsival néhol elférnénk, néhol nem, így abba a kalandba nem vágunk bele, hogy autóból számoljuk meg a buszokat.
E kiégett autóbusz gazdájának nem hozott szerencsét a menekültáradat (Ótos András felvétele)
Az elsőnek a sofőrjével próbálok néhány szót váltani. Mogorva, visszautasít, azt mondja, beszélgessek a magyarokkal, van belőlük a sorban, sőt több autóbusszal vannak itt. Nem hajlandó részletezni azt, hogy hova valósiak a magyarok, és azt sem mondja meg, hogy milyen felirat szerepel a buszaikon. „Nem tudom elolvasni” – válaszolja. Szerettem volna megtudni, hogy ő hova való, ugyanis az autóbuszon újvidéki a rendszámtábla, a felirat pedig egy ismert utazási iroda neve. „Főnököm engedélye nélkül nem nyilatkozhatok, és az autóbuszt sem fényképezhetik, különben is milyen újság az, hogy Magyar Szó?” – jegyzi meg haragosan. Magára hagyjuk a mérgével.
– Lehet, hogy a főnöke nem is tudja, hogy itt van – kommentálja Bandi a hallottakat, miután néhány autóbusznyira vagyunk tőle.
Úgy döntünk, hogy sétálunk egy kicsit. Nincsen hideg, a nap is süt, és még korai volna honlapunkra jelentkezni. Meg aztán abban bízok, hogy nem mindegyik pilóta barátságtalan, egyet-kettőt majdcsak szóra bírok.
Amíg az áldozatot keresem, figyelem a rendszámtáblákat. A legtöbb belgrádi, de sok az újvidéki jelzésű is. Vranje közel van, butaság volna nem kihasználni a jó alkalmat egy kis többletbevételre. Meg aztán ha megéri a zomboriaknak, óbecseieknek, nagybecskerekieknek, zentaiaknak, versecieknek napokig itt ácsorogni, akkor miért ne érné meg a közeli vranjéiaknak? Ők itthon vannak, ha valaki felváltja őket a sorban, haza is ugorhatnak megfürdeni, meleg ételt enni, kissé lepihenni. De mit kezd itt mondjuk az óbecsei sofőr?
– Mit kezdenék? Ülök az autóbuszban és várom a sorom. Közben mérgelődök – mondja Šijački Đorđe, a Bečejtrans sofőre. – Egy hétig tart, mire sorra kerülünk. Ötszáz autóbusz várakozik. A jármű nagyságától függően heti 100 vagy 150 euró illetéket kell fizetnünk a községnek. Az 50 személyes buszok után 100 eurót, a 70 személyes buszok után pedig 150-et. Számolja ki, hogy ez mennyi pénz, ha ötszázan vagyunk. De nem az a baj, hogy helyi illetéket fizettetnek meg velünk, hanem hogy ennek fejében semmit sem kapunk. Tíz kilométer hosszan se bokor, se fa, ahova elbújhatnánk, ha ránk jön a szükség, és nincsenek hordozható vécék. Sehol egy víztartály, amelyből ihatnánk, esetleg megmosakodhatnánk. Az autóbuszt viszont nem tudjuk itt hagyni, mert a sor lassan ugyan, de állandóan halad. A háromezer menekültre, amennyien az utóbbi időben érkeznek, túl sokan vagyunk.
A múlt hónapban a Szerbiába érkező menekültek többsége fiatal volt (Ótos András felvétele)
Visszatérve Preševóba felhívom a polgármestert, Ragmi Mustavát, akinek a zsörtölődéseit már olvastam a lapokban, elsősorban arra vonatkozóan, hogy a kormánytól egy fityinget sem kapnak, holott nekik, preševóiaknak rengeteg káruk van a menekültek miatt. Jelentkezik a telefonhívásra, ám amikor meghallja, hogy újságíró vagyok, a hangjából érzem, hogy nem örül nekem. Hívjam fel később, mondja. Felhívom. Most Bujanovacon vagyok, itt beszélgethetünk. A húsz kilométerre levő Bujanovacra autózunk. Ott hívom fel újból, de nem jelentkezik. Átkozom a mobilokat, mert megjegyzik a hívó számot...
Lemondok a rejtőzködő polgármesterről, majd Miratovac felé vesszük az irányt. Útközben próbálom kiszámolni, hogy még így is, amikor nagyjából elfogadható a rend, a fegyelem, és kevésbé lehet a zavarosban halászni, ráadásul a menekültek száma is megfeleződött, mennyit lehet ezeken a szerencsétlen embereken keresni. Mekkora az étvágya annak a behemót állatnak, az óriáshüllőnek, aki nemcsak járművek alakjában jelenik meg, hanem boltok, pénzváltók, de segélyek, donációk, és ki tudja még milyen formát öltve tekereg? Próbálom, de nem megy, egyszerűen nem tudok nagy számokkal fejből osztani, szorozni.
(Pénteken a nyomtatott kiadásunkban: Ahol a két határ összeér)
