Vranjétől Dimitrovgradig több út is vezet. Mi az autópályát választjuk, az a leghosszabb ugyan, de a legbiztonságosabb. Irány tehát Niš, Pirot és a bolgár határ.
Jólesik az átfagyott végtagoknak a parázsló tűz (Ótos András felvétele)
Dimitrovgrad mindössze két kilométerre fekszik Bulgáriától. A városnak 6300 lakosa van, ennek 54 százaléka bolgár, 29 százaléka szerb. Miközben a városkában azt a volt lakatanyát keressük, ahol nemrég befogadóközpontot létesített a Menekültügyi Hivatal, azon morfondírozok, hogy vajon ki határozta meg a menekültek útját úgy, hogy Szerbiában ott kezdődik, ahol meghatározó többségben él az albán, illetve bolgár nemzet, és ott végződött, ahol többségben magyarok laknak. Igaz, Šidre már nem ez jellemző, de a nemzeti kisebbségek száma ott is eléri a harminc százalékot. A szerbek között pedig sok a menekült.
Gyorsan elhessentem gondolataimat, nehogy még olyasmibe bonyolódjak, amibe nem kellene, meg közben megérkeztünk célpontunkhoz. Ezt nem GPS navigációs készülékünk mondja, mert nincs is, hanem a látvány. Egy kis épület, egy alacsony kerítéssel körülzárt udvar, egy szerb zászló, egy katonasátor, hét-nyolc konténer, egy rendőr a kapunál, és sok pokrócba bújt, sötét bőrű fiatalember. – Helyben vagyunk – mondom Bandinak. Igazolványunkat és engedélyünket lobogtatva megyünk a rendőrhöz. Átveszi mindezt, majd a főnökéhez viszi. Néhány perc múlva visszatér és kitárja előttünk a kaput. Bemehetünk.
Kérdéseimmel először az ügyeletes rendőrt nyaggatom, mert más, úgymond hivatalos személyt vagy a tábor parancsnokát nem látom.
– Én nem vagyok itt állandóan, csak kisegítek, mivel vasárnap van, ezért nem biztos, hogy mindenre válaszolni tudok – mondja mentegetődzve. Felteszek néhány kérdést, és amikor látja, hogy nem nehezek, készségesen válaszolgat rájuk. Tulajdonképpen beszélgetünk.
A regisztrációra várva (Ótos András felvétele)
– Az én feladatom, hogy felügyeljek a rendre, és ne engedjek be a táborba senkit az itt dolgozó személyzeten, menekülteken és az engedéllyel rendelkező vendégeken kívül. Amikor ideérkeznek a menekültek, átvizsgáljuk őket, majd a vaskordon mögé irányítom. Ott kell várakozniuk, amíg nem kerülnek sorra a regisztrációra.
Ha eddig sikerült eljutnom, célba is fogok érni (Ótos András felvétele)
Nincsen túl hideg, a menekültek mégis az UNHCR felirattal ellátott pokrócokba bugyolálták magukat. Legalábbis a többségük. Fiatalok, és mind férfiak. Lehetnek vagy százötvenen. Ebben a rend őre is megerősít.
Kissé körülnézek. Bandi valahova eltűnt, fotózik. A kisebb iskolaudvar nagyságú, volt karaula területén a rendőr után a második „állomás”, ahol az ide érkező menekültek megállhatnak a Vöröskereszt konténerénél. Az ablakon át látom, hogy hárman ülnek odabenn, a melegben. Az asztalokon különböző csomagok tornyosulnak. Bekopogok az ajtón, bemutatkozom.
A kaput figyelik, érkeznek-e a lemaradt társaik? (Ótos András felvétele)
– Vesna Todorov vagyok, a Vöröskereszt helybeli szervezetének titkára – nyújtja kezét egy fiatal hölgy –. A menekültek számára több segélycsomagot osztunk. Csomagot élelmiszerrel, benne kenyérrel, halkonzervvel, lekvárral, vízzel. A másik csomag egy napra való tisztálkodási szereket tartalmaz, és vannak csomagjaink ruhával, kabáttal, meleg harisnyával, lábbelivel. Amikor ideérkeznek ezek a szerencsétlen emberek, először kábultan, fáradtan bóklásznak, keresik azt a helyet, ahol kissé felmelegedhetnek. Bemennek a sátorba, vagy a Divac Alapítványtól kapott konténerek egyikébe. Később, amikor onnan előbújnak, felfedezik a mi konténerünket is, és megrohanják. Persze a rendőr sorba állítja őket.
Mert sorba kell állniuk, amikor a szigorú rendfenntartó átnézi őket, majd az orvosnál, ha orvosi vizsgálatot igényelnek. Éppen most vezetnek be egy fiatalembert a WAHA (Women and Healt Alliance International) konténerébe, ahol azonnal infúzióra kapcsolják. A kimerültségtől teljesen elgyengült.
A sofőr arra vár, hogy megteljen a busz (Ótos András felvétele)
– Legtöbben a kimerültségre panaszkodnak – mondja következő beszélgetőtársam, Željko Voštić, az UNHCR itteni megbízottja, de ezen nem kell csodálkozni, mert ott, azokon a hegyeken – mutat Bulgária irányába – kell átgyalogolniuk. Több tíz, harminc, negyven, ötven kilométereket tesznek meg. A bolgár hatóságok a zöldhatár közelében levő település egyikébe hozzák a menekülteket, megmutatják nekik, hogy merre van Szerbia, majd faképnél hagyják őket. Amikor ideérkeznek, elpanaszolják, hogy a bolgár rendőrök gorombán bántak velük, sokuktól elvették értékeiket, pénzüket. A határig az utat a helyi lakosok mutatják meg nekik, természetesen némi pénz fejében. Szerbiában Dimitrovgradnál Senokos, Nevalja vagy Radejna falvakba érkeznek a legtöbben. Itt taxisok várnak rájuk, és a távolságtól függően fejenként 5–15 euróért szállítják a táborhoz, de van, aki ezekből a falvakból is gyalog jön ide, mert kevés a pénze, vagy egyáltalán nincsen, mert elköltötte csempészekre, vagy elvették tőle Bulgáriában. Mindennap érkeznek, naponta 150–300-an.
(Múlt vasárnap beszélgettem Željko Voštićal. A riport papírra vetésének napján, pénteken Mirjana Milenkovskitól, az UNHCR belgrádi helyettes szóvivőjétől megtudtam, hogy a Bulgáriából érkező menekültek száma csütörtökig enyhén nőtt, meghaladta a 400-at, de csütörtökön mindössze 150-en érkeztek, pénteken pedig – a Željko Vostićtól kapott értesülésem szerint – pedig mintegy 300-an voltak a táborban, közülük többen csütörtök óta itt vannak.)
Egy ugrás a jólét felé (Ótos András felvétele)
Néhányukkal beszélgetek. Kevesen tudnak angolul. Túlnyomó többségük afgán, és mind fiatal, 20–25 éves. Németországba és Svájcba igyekeznek, ott akarnak maradni, munkát kapni. Nehéz volt az út, mondják, sokat kellett hegyen-völgyön át gyalogolniuk, de a tengeri út talán még nehezebb, meg aztán egyre kevesebb embert engednek át a macedónok – mondják –, és tartanak attól, hogy nem jutnak el a céljukig. Valamennyien barna bőrűek, fekete hajúak. Szemük is koromfekete, csillog, de fáradtság és szomorúság sugárzik belőlük. Itt több órát, néha egy egész napot kell a regisztrációra várniuk. Addig az udvarban ácsorognak, beszélgetnek, vagy átugorva az alacsony kerítést – a rendőr ugyanis nem engedi, hogy a kapun ki-be sétáljanak –, az utca túlsó oldalán állomásozó szeretetszolgálat sátránál meleg teát, forró levest szürcsölgetnek. A német önkéntesek két, negyedbe vágott hordóba vastag faágakból tüzet raktak, többen is átfagyott kezüket, lábukat annál melegítik. A beszélgetésre mind nyitott, és aki egy keveset is tud angolul, elmondja a többiek reménykedését is.
– A további utunk talán könnyebb lesz.
Valószínűleg, mondom nekik. Innen autóbusszal szállítják őket Belgrádba. A sofőrtől megtudom, hogy órákat kell várnia arra, hogy megteljen az autóbusz. Most rajta kívül még egy várakozik, és néhány taxi.
Ők nem menekültek. A szelfin a riportsorozat szerzői, Németh Zoltán és Ótos András (Ótos András felvétele)
– Mi a belgrádi Közgazdasági Egyetemhez szállítjuk a menekülteket, az általuk elnevezett Afgani parkhoz, ahonnan naponta kétszer indul autóbusz a krnjačai befogadóközpontba. Akik megpihenni akarnak, vagy arra várnak, hogy hozzátartozóik, ismerőseik pénzt küldjenek nekik, akkor néhány napot itt tölt, de legtöbbjük azonnal továbbutazik Šidre. Megtehetik ezt vonaton, autóbusszal vagy taxival. A vonat a legnépszerűbb, mert a legolcsóbb. Mi 25 eurót kérünk a fuvarért. Taxival drágább az út, egy fuvar Belgrádig 200 euró, és ez azt jelenti, hogyha négyen ülnek a kocsiban, fejenként 50 eurót kell fizetniük. Kevesen választják ezt a lehetőséget, de ha igen, akkor már Šidig vitetik magukat, összesen 300 euró ellenében.
Mi innen se Belgrádba, se Šidre nem tartunk, hanem vissza Újvidékre. Bandi összecsomagolja fényképezőgépét, én a jegyzetfüzetemet a táskába süllyesztem, kocsiba vágjuk magunkat, és elviharzunk. A visszapillantó tükörben látom, ahogy a tűznél melegedő menekültek integetnek utánunk.
