A bátor nők

Kenyában hivatalosan 42 különböző néptörzs él. Számomra a legtöbb ismeretlen, soha nem hallottam a kikuyu, akamba, meru, samburu, teso vagy az elmolo törzsről, de a maszájokat természetesen „ismertem”. Vagyis azt hittem, mert az évek során láttam a tévében néhány műsort róluk. Tudtam, hogy büszke és bátor, hagyományőrző nép. A fiúból akkor lesz férfi, ha egy szál lándzsával a kezében elejt egy oroszlánt, és ők tudnak a legmagasabbra ugrani. Ennyi ragadt rám az ismerettejesztő műsorokból. Izgatottan vártam, hogy élőben is lássam őket, találkozzam velük.
Ma is az állatkórház felé vezető úton indultunk el. Gatja vezette a terepjárót, és közben elmesélte, hogy édesanyja révén ő maga is félig maszáj. Még a védett területen voltunk, amikor felhívta a figyelmünket a jobb oldali domb oldalában a három kerek kőre, a bal oldalin pedig egy fej alakú sziklára. Ez volt valamikor a maszájok szent helye, ide zarándokoltak imádkozni istenükhöz, akit a fej testesített meg. A három kő a szellemvilág őre volt. Amikor a közelükbe értünk, Gatja elcsendesedett. Úgy éreztem, egy rövid imát mormol magában, és én is tisztelettel bólintottam a fej alak felé.
A kapun átjutva balra fordultunk, és az országúton haladtunk tovább. Annak nevezték, gyér forgalom is volt rajta, főleg teherautók és motorosok. Akinek errefelé motorja van, az már gazdag ember. Felkészületlenül ért az egyik motoros, nem volt időm lefényképezni, pedig újságba kívánkozó kép lett volna. A férfi valahogy felkötözött a motorjára, és saját hátára egy kanapét, úgy repesztett, sisak nélkül, ki tudja hova, mert amerre tartott, nagyon is lakatlan területnek látszott. Fél óra zötykölődés után rátértünk egy kétsávos aszfaltozott útra, ami itt autópályát jelentett. A bal oldali sáv volt a miénk, a jobb oldali a szembejövőké. Az út mellett viskókat, embereket láttunk, és most már kéznél volt a fényképezőgép, úgyhogy egy gyors kattintással sikerült megörökíteni az út menti lerobbant, illemhelyre hasonlító helyi hotelt, valamint a környék egyetlen emeletes épületét, a kórházat. Egyiket sem lehetett eltéveszteni, mert kézzel festett táblán Highway Hotelt írt, és hasonlóképpen egyértelmű volt a függőleges Hospitali felirat.

Az „autópályáról” letérve tíz perc alatt megérkeztünk a célunkhoz, ahol hagyományos népi öltözetben mosolygós kis csoport várt bennünket. Egy koros, botjára támaszkodó férfi kivételével mindannyian nők voltak. A kamasz lánykától az idős asszonyig, minden korosztály. Ez a történet nem a bátor harcosokról fog szólni, gondoltam magamban. Valóban, a férfiakról nem sok szó esett, ez a történet a bátor nőkről szólt.
A tiszteletünkre bemutatott hagyományos népi tánc és ének után körbe álltunk, és a nők magukról, közösségükről beszéltek. Vezetőjük, a ma már világhírű Twala Tenebo közösség alapítója, Rosemary sajnos nem volt jelen. A többiek a kör közepére noszogatták az angolul legjobban tudó fiatal lánykát, hogy mondja el ő a történetüket. Nagy zavarában először meg se tudott szólalni, de lassacskán, a többiek bátorítására, értelmes és kerek történetű képben ábrázolta a közösségüket. A maszáj nőknek eddig semmi joguk nem volt, tulajdonuk, pénzük nem lehetett, állatot nem tarthattak. Bár a törvény tiltja, a többnejűség még mindig dívik, a lányokat 13–14 éves korukban férhez adják, miután a törzsi szokásokhoz híven körülmetélték őket, a nemi szervüket megcsonkították. Rosemary is áldozatul esett ennek a számunkra szörnyű hagyománynak, de jó férje volt, aki engedte, hogy iskolába járjon. Ezt használta ki, hogy pozitív változásokat kezdeményezzen. Egyáltalán nem volt könnyű dolga, mert az idősebbek azt sulykolták a fiatal lányokba, hogy ha nincsenek megmetszve, nem fognak tudni férjhez menni. Az idősebb női korosztály is a változások ellen volt, azt állítva, hogy a lányból csak akkor lehet nő, ha megcsonkítják. Így a szegénység hatására a lányokat egyre fiatalabban adták férjhez, akár már 10 éves korukban, mert kecskét, néha tehenet is lehetett értük kapni. Rosemary ekkor álláspontot változtatott. Azt javasolta, hogy engedjék a lányokat iskolába, és a nővé válás ceremóniája az érettségi után legyen. A javaslatot ésszerűnek tartották, mindenki elfogadta, és 2008-ban bevették a törzs alapszabályzataiba. Az iskolázott lányok közül már sokan elutasították a körülmetélést, akár féjhez mehettek, akár nem, és ők lettek a Twala közösség tagjai. Ápolják a hagyományaikat, kivéve a negatívokat, mint a korai házasság és a csonkítás. Elkezdtek állatokat tartani, növényeket termeszteni, kunyhót építeni, hiszen eddig is minden munkát a nők végeztek, de ezt most már saját maguk miatt tették. Régi sárkunyhóikat nem bontották el, meghagyták látványosságnak. És kereskedtek, eladták áruikat, pénzre tettek szert. Van könyvelőjük, mert a pénz még mindig idegen számukra, nem nagyon értenek hozzá, de a könyvelő is közülük való. A férfiak persze nagyon haragudtak, Rosemaryt életveszélyesen megfenyegették, de már túl vannak a kezdeti nehézségeken, és a többiek, más közösségek is elfogadták, tisztelni kezdték őket.

Viszonylag közel él Joseph Lentunyoi, aki főiskolai tanulmányai után Ausztáliában részt vett egy permakultúra-képzésen. Ennek a lényege az, hogy a nagyüzemi gazdaság és növénygazdálkodás helyett vegyszermentesen olyan növényeket termesztenek, amelyek harmonizálnak egymással, és a helyi klímában, környezetben jól érzik magukat. Joseph szorosan együttműködik a twalai csoporttal, és azt tanácsolta nekik, kezdjenek el aloe vera termesztésével foglalkozni. A nők a férfiaktól kértek földet, akik először elutasítóak voltak, majd mégis belegyeztek, és átadtak megközelítőleg 16 hektárnyi földterületet, amin már elkezdhették a gyógynövényt termeszteni. Mint kiderült, nagyon bejött nekik. Joseph szakértelmére támaszkodva, és a nők saját ötleteinek megvalósításával szappant, kozmetikai szereket kezdtek készíteni és értékesíteni, amivel jóval több bevételre tettek szert, mintha csak nyers aloet árusítottak volna
Josephéket a következő napon látogattuk meg. Évekkel ezelőtt vásárolt földterületén permakultúrás módszerekkel növényeket, papayát termesztenek, nyulakat tenyésztenek, méheket tartanak, az invazív kaktusz gyümölcseiből vitamindús ivólét sajtolnak, és a terméket ott helyben, valamint a helyi és a távoli piacokon értékesítik. Begyűjtik az esővizet, amellyel csepegtetőrendszeren keresztül gravitációs alapon öntöznek. Vegyszereket nem használnak, hanem növények társításával védik meg őket a kártevőktől. Például a helyi termesztésű, és veszettül erős paprika illatát a rovarok nem szeretik, ezért a bokrokat szétültetve védik a többi növényt. Itthon véletlenül találtam a zsebemben pár kenyai paprikamagot, gőzöm sincs, hogyan kerülhetett oda, de ha már van, kipróbálom a módszert a mi kertünkben is. A permakultúra nagyon hasonlít az ősi termesztési módhoz, hiszen régen nem használtak vegyszereket, ezért az emberek könnyebben elfogadják ezt a módszert. Megtanulják, hogy a földet nem kizsigerelni, hanem óvni, gondozni kell, és akkor meghálálja a törődést, amiből nem utolsósorban sokkal jobban meg lehet élni, mint a segélyekből. A Twala közösséget Joseph a szappanok és kozmetikumok forgalmazásában is segíti, valamint számlavezetési és adótanácsokat ad a nőknek.

A maszáj férfiak gyanakodása és ellenkezése továbbra is fennál, de enyhülni látszik, mert lassan belátják, hogy a nők eredményesek, életképesek, és nem ellenük, hanem értük is küzdenek. A hozzáálláson az aloe gyökeréből és mézből készült sör, a muratina is javít, nemkülönben a tény, hogy a tradíciókon mindenképpen vátoztatni kényzerülnek, ugyanis az oroszlánok létszáma is vészjóslóan csökken, nem lehet csak úgy ukmukfukk leszurkálni őket. Akkor meg hogy lesz a férfiból férfi? Nyilván úgy, hogy változtat a tradíción. Már értem, miért tudnak a maszáj féfiak helyből a olyan magasra ugrani.
Minden tiszteletem a nőké, akik leküzdték belső félelmeiket, és szembeszállva a külső ellenállással, vállalták a változás kockázatát. Oroszlánt ejteni lándzsával egy dolog, de ez kismiska ahhoz a bátorsághoz képest, amit a Twala közösség tesz.
A kedves és kimerítő bemutatkozás után körbejártuk a kiterített portékáikat. Fából faragott elefántok, orrszarvúk, kanalak, sajátos, díszes gyöngyfűzéreik és csecsebecséik közül válogathattunk. Sokan még az értékükkel sem voltak tisztában. Az angolul is beszélő lány mondta, mi mennyibe kerül. A közösség egy idős hölgy tagja nem árult semmit. Nem vett részt a táncban és az éneklésben, a bemutatkozás alatt feltűnően külön vonult. De már a jelenléte is biztató volt, még ha nem is helyeselte a változásokat, ez már a részéről is egyfajta enyülést, elfogadást jelzett. Behajlított térddel külön ült az egymaréknyi parázs előtt, és bemutatta nekünk az ősi víztisztítás módszerét. Egy kiszárított és kifüstölt hosszúkás tök belsejébe vizet öntött, majd ledugaszolta, és azt melegítette a parázs felett. Az ivóvíz mindig is kincsnek számított Kenyában.