Olykor furcsán alakul az államférfiak népszerűsége, támogatottsága. A népszerűség magasságából egyszerűen megindulnak lefelé. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos Vlagyimir Putyinnak, Oroszország köztársasági elnökének a sorsa. Érdemes megvizsgálni, mert akad példa bizonyos törvényszerűségekre. Miről is van szó?
Putyin igazán megérdemelte, hogy a támogatottság legmagasabb fokát elérje. Igaz, hogy ezt előlegezték neki, hisz 2004-ben a szavazatok 71,3 százalékával lett elnök, de később megszolgált érte. A Jelcin által teljesen szétzilált országban teremtett rendet. (A krónika feljegyezte, hogy már ott tartottak, hogy a városokban éheztek az emberek, falun pedig elégették a termékeket, mert nem volt, aki megvegye.) Ezt követően volt még egy huszárvágása: 2014-ben ismét stabilizálta a helyzetet, leküzdötte azokat a nehézségeket, amelyeket a kőolaj árának zuhanása és a Krím bekebelezése miatt Oroszország ellen bevezetett szankciók okoztak.
De addig már volt egy rokonszenves lépése. Tiszteletben tartva az alkotmánynak azt a rendelkezését, hogy egy ember csak két mandátumra lehet köztársasági elnök, ezt a tisztséget átengedte Dmitrij Medvegyevnek. Nem élt a szokásos két módszer egyikével sem. (Az egyik: mindegy, milyen tisztségen van, ő dönt, a másikat pedig a szovjet utódállamokban találták ki: kreálnak még egy tisztséget a köztársasági elnök felett.)
Napjainkban azonban ez a támogatottság látványosan gyengül. (A 2014-ben 87 százalékos támogatottság 59 százalékra zsugorodott.) Természetesen szintén nem ok nélkül. Vannak objektív okok is. Közülük hármat említenénk. Az egyik: ismét lelassult a gazdaság növekedése. A másik: jött a koronavírus-járvány, amely könnyen a hatalom ellen fordulhat. Mert elégedetlenek azok is, akik eredményesebb fellépést várnak, meg azok is, akik tiltakoznak a megszorítások ellen. A harmadik: gyorsan letűnt a rendszerváltás utáni együttműködés, a fegyverkezéshez ellenség kellett, és ezt az egyetlen igazi vetélytársból, Oroszországból csinálták, tehát felkarolhatták a Putyin-ellenes propagandát, kint Putyint támadva, bent a támogatottságot zavarva.
Vannak azonban szubjektív okok is. Igazolva a tanmese azon tanulságát, hogy aki bajban van, ne ficánkoljon. Ezek közül kettőt említenénk. Az egyik az ellenzékhez való viszony. Általában az a helyzet, hogy mind több helyen és mind több politikai erő mellőzi azt az elvitathatatlan szabályt, hogy ellenzékre szükség van. (Egykoron a bölcs királyok udvari bolondot tartottak, hogy valaki kimondja azt, amit senki sem mer vagy akar kimondani. És nem kell elfelejteni: még a szentté avatáshoz is kell valaki, aki az esetleges ellenérveket gyűjti és képviseli.)
Nagyon könnyen feledésbe merül a demokrácia egyik alappillére: Őfelségének, a Nemzetnek van kormánya és van ellenzéke. Mind a kettő tudja, hogy csak addig mehet a másik elleni fellépésben, amíg ezzel nem sérti Őfelségét, a Nemzetet, hisz a másik táborban ugyanolyan becsületes, saját álláspontjukra jogosult emberek vannak. Így a demokrácia fokmérője lesz az ellenzék iránti viszony.
A diktatúra fokozatát is ennek alapján határozzuk meg. A csúcson van Hitler, Sztálin, Horthy diktatúrája, amelyben mindenkit fenyeget a letartóztatás, a letartóztatottakat addig verik, amíg „be nem vallja” azt, amit akarnak, és utána felakasztanak embereket pusztán nézeteik miatt. Az egy fokkal enyhébb: az ellenzékit bármikor letartóztathatják, és még élete is veszélyben forog. A legenyhébb, amikor úgy ócsárolják az ellenzéket, mintha nem ugyanannak a nemzetnek a tagja lenne.
Putyin ennek a skálának a közepén van. Nem csoda, hogy az ellenzék iránti viszonya belülről tüntetésbe, kívülről szankciókba ütközik. A másik dolog, ami indokolhatja a külső és belső tiltakozást olyasmi, amire az óvatosan fogalmazó újságírók azt mondják: „ha egy tizede igaz, akkor is sok”. Nem csupán azzal vádolják ugyanis, hogy fényűző életet él, hanem azzal is, hogy tetemes vagyont harácsolt össze. (Csak mellékesen jegyezzük meg: persze az ellenzék fellépésének is van határa. Egyrészt: aki megtámadja a rendőrt, nem hivatkozhat emberi jogaira. Másrészt Navalnijnak nincs joga „kis tolvajnak” nevezni egy embert, akit még mindig a lakosság több mint fele támogat, hisz figyelembe kell vennie: ő csak kisebbség. Navalnijnak még azt is, hogy támogatottsága 20 százalék körüli, de 50-ről 56 százalékra nőtt azoknak a száma, akik elítélik.)
A jogos bírálatnak ilyen két indítéka mellett figyelembe kell venni még egy új tényezőt, amely a Putyinnal szembeni bírálatot indokolja. Ez az, hogy Putyinnak két év múlva lejár a második elnöki mandátuma és – a korábbi gyakorlattól eltérően – most nem annak módját keresi, hova vonulhatna vissza, hanem arra keres megoldást, hogyan maradhatna tisztségében.
Kezdetben azt emlegették, hogy létrehozza Oroszország és Fehéroroszország államszövetségét, és annak elnökeként még két mandátumra meghosszabbítja a hatalmon maradását. Igen ám, de a fehérorosz Lukasenkónak is édes a hatalom, tehát az egyesülésből nem lett semmi. Ezért jött az alkotmánymódosítás, hogy a két mandátum ne legyen a hatalmon maradás határa. (Itt gyenge kárpótlás viszont, hogy az új alkotmány kissé korlátozza az elnök hatáskörét. Például: nem ő nevezi ki, hanem a parlament választja a kormányt.) A hatalomhoz való ragaszkodás pedig joggal váltotta ki külföld rosszallását, az országon belül pedig a tiltakozást.
