Ki gondolta volna még nemrégiben is, hogy egyszer vissza fogjuk sírni a régi jó hidegháborút?! Akkor is volt ugyan versengés, voltak ellentétek, fegyverkezés, sőt fegyverkezési verseny is, de a világ hatalmasságainak legfőbb gondja az volt, hogy elkerüljék az atomháború kitörését. Sőt módot találtak még arra is, hogy elkerüljék a legrosszabbat abban az esetben is, ha ez a háború valami incidens vagy véletlen folytán kirobbana. Mert gondolkozásukat az formálta, cselekedeteiket az a tudat határozta meg: az ember történelme során először jutott abba a helyzetbe, hogy megsemmisítheti civilizációját, sőt önmagát.
Vlagyimir Putyin orosz elnök (Fotó: Beta/AP)
Ezt az utóbbit most is tudják. Vlagyimir Putyin orosz elnök nem olyan régen mondta ki az ismert igazságot: „A harmadik világháború a civilizáció végét jelentené.” Ennek ellenére a két szemben álló fél egyformán úgy viselkedik, mintha ez a III. világháború már holnap kitörne. És vannak sokan, akik jobbik esetben úgy tesznek, mintha a szemben állók közötti háborút lehetségesnek tartanák, legrosszabb esetben pedig azon dolgoznak, hogy a két felet egymásnak ugrasszák. Mind e mellett mintha cselekedeteiket az diktálná, hogy lehetségesnek tartják ennek az atomháborúnak a kirobbanását.
Keserű igazságként fogalmazták meg a szakemberek: a hadiipari lobbi mintha megelégelte volna, hogy ilyen hosszú ideje béke van. A veszélyes cselekedetek sorozata azzal kezdődik, hogy az amerikaiak úgy fegyverkeznek, mintha nem lenne már most annyi és olyan korszerű fegyverük, hogy harmincszor megsemmisíthetik a világot, sőt mintha egyáltalán lehetségesnek tartának ennek a világot (elég csak egyszer) megsemmisítő háborúnak a kitörését.
Barack Obama előző amerikai elnök tíz évvel ezelőtt még úgy nyilatkozott: „Leépítjük az atomfegyverek szerepét nemzetbiztonsági stratégiánkban, és arra ösztökéljük a többi országot, hogy hasonlóan járjon el.” Ma viszont az amerikaiak eszeveszetten fejlesztik atomfegyvereiket, mintha már holnap szükség lenne rájuk. Éppen most történt, hogy annyival növelték 2019. évi katonai költségvetésüket, amennyi Kínát leszámítva a világ bármelyik másik országának egész katonai költségvetése.
Közben fennen hangoztatják, hogy ezt a hihetetlen fegyverkezést a másik fél, Oroszország ellen tartják szükségesnek. Az természetes, hogy a gazdasági lendület élénkítéséhez szükséges (ne feledjük: az 1929–33-as válságot is fegyverkezéssel küzdötték le) fegyverkezéshez méltó ellenfél kell. És ez az ellenfél napjainkban egyedül Oroszország lehet. Így aztán ellenség lett az az Oroszország, amellyel nemrégiben nemcsak lehetségesnek tartották az együttműködést, hanem ennek az együttműködésnek a formáit is megteremtették.
Így állott elő napjaink egyik paradoxona: a szovjet–amerikai ellentétben még lehetett valami fennkölt. Akkor két világ, két társadalmi rendszer állott szemben egymással. És az amerikaiak hihették, hogy egy szabad világot védenek, és demokratikusabb világra törekszenek. Ma Oroszországban ugyanolyan rendszer van, mint másutt. (Majdnem annyi dollármilliárdossal, mint az USA-ban.)
Sokszorosan demokratikusabb, mint az olyan fontos szövetséges Szaúd-Arábia. Igaz, hogy a védelmére kelt a szíriai rendszernek, de miért lenne elítélhetőbb egy rendszer védelme, mint a fegyveres csoportok teremtése és segítése egy rendszer ellen vagy – mondjuk – Líbia bombázása Kadhafi megdöntésére. Igaz, hogy bekebelezte Krímet, de ehhez több indoka (népszavazás, történelmi múlt, katonai támasztpont) volt, mint Afganisztán vagy Irak megszállásának. Nem is szólva napjaink legborzalmasabb – még méresgáz bevetésétől sem visszariadó – háborújáról, amit Szaúd-Arábia folytat Jemenben. És Oroszország nem telepíti katonáit Mexikóba vagy Kanadába.
Nem kell azonban azt gondolni, hogy a többiek jobbak. Elsősorban a másik féllé tett Oroszország. Nem csupán természetesnek veszi, hogy befolyása alatt akar tartani független országokat, és ellenséges lépésnek tekinti, ha a másik fél kiterjeszti befolyását. Nem csupán fegyverkezik, mintha már nem lenne elég atomfegyvere az egész világ megsemmisítésére, mindezen felül nemrégiben elfogadott katonai stratégiája lehetségesnek tartja az atomfegyverek bevetését, sőt arra épül, hogy Oroszország elsőként atomfegyvert vet be, ha megtámadják területét.
És a többiek? Három csoportba oszthatók, és mind a három lehetségesnek tartja az atomháborút. Az egyik csoport tagjai – Észak-Korea sokáig, Irán visszafogottan, többen titokban – atomfegyverhez akarnak jutni, sőt lehetségesnek tartják, hogy azt képesek és készek is bevetni, elindítva a végpusztulást, már azért is, mert a háttérben ott vannak a szövetségesek, akikre számítanak.
A másik csoportba tartoznak azok, amelyek között ma Ukrajna a listavezető. Ezek belpolitikai okokból azon dolgoznak, hogy mindenáron kiprovokálják a két fél összecsapását. Holott tudják, hogy bárhol – mindegy, hogy Szíriában vagy Ukrajnában – robban is ki összecsapásuk, az könnyen és gyorsan atomháborúvá nőhet.
A harmadik csoport tagjairól első pillanatra úgy tűnhet, csak országuk nemzeti érdekét védik. Ehhez a csoporthoz tartoznak azok, amelyek nemcsak maguk védekeznek, hanem amerikai csapatokat is kérnek területükre, mert el akarják hitetni a honi tömegekkel, hogy Oroszország megtámadhatja őket, és elfelejtik, hogy ha ez megtörténik, akkor nyakukon az atomháború.
A legszomorúbb pedig az, hogy e nagy tülekedés mögött – állandóan az atomháború rémével kacérkodva – az áll, hogy zsibvásárrá alakult át az egész világpolitika. De ez már más téma!
