Amerika lesz a negyedik budapesti „békemenet” célpontja, amelyet a választások előtti utolsó szombatra tűzött ki Bencsik András. A volt-és-lett agitpropos pesti főszerkesztőt nyilvánvalóan kiborította az Egyesült Államok következő budapesti nagykövetének múlt heti szenátusi meghallgatása. Vagy legalábbis az a fél oldal, amit Colleen Bradley Bell volt tévéproducer a magyar politikai változások kritikájának szentelt – mert a felszólalás többi részében elismerőleg szólt Magyarország szövetségesi helytállásáról.
Minapi vezércikkében Bencsik így osztotta ki Amerikát: „...mintha szerepcsere történt volna, mintha a csúfos véget érő Szovjetunió szerepét kezdené átvenni Amerika. Nem nagykövetet, hanem gőgösen magabiztos helytartót, instruktort, komisszárt küld az alávetett országba, akinek nem az a dolga, hogy a rabszolganép csip-csup gondolatait közvetítse a birodalmi központba, hanem hogy a birodalom teljes súlyával kényszerítse e primitív népet az előírt életmódra: ’fékek, ellensúlyok és marihuána’”.
„Ehhez képest Oroszország a tolerancia hazája” – tette hozzá Bencsik, aki szemmel láthatóan következetesebb, mint azok, akik egykori MSZMP-tagságukat a mai jobboldalra, sőt miniszteri és országgyűlés-elnöki bársonyszékre cserélték fel. Hiszen Bencsik már az „átkosban” is ugyanezt vallotta, például amikor az orosz nyelv szépségeinek megismerésére és „a magyar ifjúság internacionalista nevelésére, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk, világlátásuk tisztázására” mutatott fel követendő példát Érzelmi kötődés címmel a Népszabadság 1986-os pártrovatában.
Bencsik és Bell párbaja így akár a leendő nagykövet sikeres tévésorozatának, a Szemtelenek és szépek címűnek a jegyében folytatódhat majd, ha a hölgy Pestre érkezik. (A magyar TV2-n Gazdagok és szépek címmel futt a sorozat, de mi eredeti angol címét használjuk: The Bold and the Beautiful). Noha Bellnek fajsúlyosabb ellenfele is akad majd, hiszen a kormány nevében alkotmányügyekben nyíltlevelező Gulyás Gergely is letolta már, de személyesen Martonyi János külügyminiszter is felszólította, hogy ítéleteiben maradjon független és „ne mások által előre elkészített jegyzetekből beszéljen, hanem saját maga győződjön meg” a helyzetről.
Bellnek nem lesz könnyű dolga, és az egyik szenátor figyelmeztette is, hogy a magyar vezetés gyakran más hangot üt meg a külföld felé, mint amiről belföldi stratégiája szól. Egyrészt Martonyinak igaza van: jó lenne, ha egy nagykövet szakértője lenne a vendéglátó országnak, márpedig ez a tévéproducer biztosan nem az. (Első nyilvános politikai szereplésén mindennek bizonyult, csak nem a Bencsik-féle „gőgösen magabiztos helytartónak”.) Az amerikai diplomácia egyszerűen nem úgy működik, és a Bush-korszak három jobboldali nagykövete sem volt országszakértő, viszont mégis ápolja velük a kapcsolatokat a magyar jobboldal. Másrészt aligha várható el egyetlen ország nagykövetétől is, hogy ne saját külügyminisztériumának az álláspontját képviselje – tehát furcsa az a felszólítás, hogy „maradjon független”. Ugyanígy kiosztott feladatai vannak Martonyi saját nagyköveteinek is, tehát ezen a téren nincs semmi különbség. Hacsak az nem, hogy az USA képviselői nem szoktak Amerikát szidalmazó külföldi újságcikkekre felháborodottan válaszolgatni.
A leendő nagykövet egyébként még kritikákat is kapott a meghallgatáson mind John McCain republikánus, mind Dick Durbin demokrata szenátortól. Az előbbi ravasz kérdésekkel próbált rámutatni arra, hogy Bell nem ért Magyarországhoz, de mindketten arra bíztatták, hogy az eddigieknél hatékonyabban fejtse ki az USA álláspontját Budapesten. Ami korántsem lesz egyszerűen vagy hatékonyan művelhető.
Különösen, ha Bencsik Békemenete márciusban „elintézi” Amerikát, ha a menetelő lábakkal gondolkodó tömegek szófogadóan bemagolják a régi-új agitpropos Kreml-magasztalást. Bencsik vezércikke szerint „Putyin elnök egy szóval nem kifogásolta a magyar belpolitikai viszonyokat” – meg különben is: „Oroszország még mindig a világ második nagyhatalma, s a tendenciákat látva könnyen lehet, hogy egy évszázadon belül elsőségét is visszaszerzi.”
Csak remélhetjük, hogy mégis lesznek, akik nemcsak Bencsiket olvassák, hanem „Putyint” is: az orosz külügyminisztérium évi emberi jogi jelentésében ugyanis 11 pontba foglalva olyan letaglózó minősítést adott Magyarországról, hogy ahhoz képest az amerikai figyelmeztetések bizony jóindulatú szövetségesi vállveregetésnek tűnnek. (Pedig Bencsik tud oroszul, már ’86-ban arról áradozott.)
A nagykövetszépség (mert Bell maga egy belle-nek is elmehetne) szemtelen várásának varázsa abban rejlik, hogy nyilván mégsem eszik olyan forrón a kását. A Bencsik-féle békemeneteltetőket a plebs szórakoztatására tartják a rezsimek, miközben a valóban fontos emberek sokkal megfontoltabban állnak hozzá vélt és valós szövetségesekhez egyaránt. Az utóbbiak játéktere azzal növekszik, ha az előbbiek ügyesen port hintenek a tömegek szemébe, hogy az átlagember ne gondolkodjon, csak meneteljen – amerre éppen kell.
Éppen ebből ered a mi felelősségünk is: hogy rámutassunk: megvezettetés helyett széleskörű tájékozódásra, gondolkodásra van szükség – hogy aztán ki-ki maga dönthesse el, merről is fúj a szél.
