Mégis akkor miért járnak hozzánk „megállás nélkül” a nagyhatalmak erős emberei, ha nem azért, mert mi vagyunk a glóbusz egyik tartópillére? Nyilván azért, mert problémásak vagyunk. Veszélyt jelentünk a világ e részének stabilitása szempontjából, de azért nem tartanak (már) bennünket annyira elvetemülteknek se, hogy ne álljanak velünk szóba, és ne mézesmadzaggal próbáljanak bennünket jobb belátásra bírni – botozás helyett.
Bár a politikai elemzők többsége a belgrádi vezetés irányában tanúsított megértést és az üzenetek lágy hangnemét domborította ki, azért Hillary Clinton egy percig sem hagyott kétséget a felől, hogy Koszovó függetlenségének ügyét az USA lezártnak tekinti. Való igaz, a nyilvánosság előtt megnyilatkozó Clinton nem emlékeztetett a német külügyminiszter tavaly nyáron felvázolt, világos és fájdalmas feltételeire, nem fogalmazott olyan keményen sem, mint Merkel asszony, de ez nem azt jelenti, hogy Szerbiától már nem várják el az uniós integráció folytatásáért cserébe a párhuzamos intézmények felszámolását Észak-Koszovóban (hogy csak a legérzékenyebb témánál maradjunk), hanem sokkal inkább azt, hogy ez a dolog – magától értetődik.
Hillary Rodham Clinton 1947-ben született Chicagóban, egy középosztálybeli metodista család gyermekeként. Az Illinois állambeli Park Ridge-ben nőtt fel. Már középiskolásként foglalkoztatta a politika, konzervatív beállítottságú édesapja hatására a Republikánus Pártban önkénteskedett.
A tekintélyes Wellesley College-ban töltött évek során, ahol politikatudományt tanult, lassan megváltoztak politikai nézetei: 1968, a vietnami háború, Martin Luther King meggyilkolása, Nixon elnök politikája egyre inkább a Demokrata Párt szimpatizánsává tette. Az elitfőiskola elvégzését követően jogra iratkozott a Yale Egyetemen; ekkor ismerte meg későbbi férjét, Bill Clintont. Nem sokkal megismerkedésük után, 1975-ben házasodtak össze, majd 1980-ban született meg lányuk, Chelsea.
Hillary a Little Rock-beli Rose ügyvédi irodánál helyezkedett el mint ügyvéd, majd a University of Arkansas Law School professzora lett. Amikor férjét 1978-ban Arkansas kormányzójának választották, felhagyott a tanítással. Miután 1992-ben Bill Clinton lett az USA elnöke, 1993 januárjában a Fehér Házba költöztek. Már ekkor világos volt, hogy Hillary nem az az elnökfeleség, aki megelégszik a first lady protokolláris szerepével. Szürke eminenciásként befolyása volt a legfontosabb döntések meghozatalában.
Férjének második hivatali periódusában a médiát a Lewinsky-botrány uralta, amikor is az elnök szexuális kapcsolatba keveredett egy Fehér Ház-i gyakornokkal. Hillary – habár mindig harcos feministának mutatkozott – a történtek miatt nem hagyta el férjét, megbocsátott neki, ezáltal kivívva a családi értékek feltétlen híveinek örök szimpátiáját is. A kétezres években Hillary párton belüli karrierje felfelé ívelt, így 2008-ban már ő volt az egyik főesélyes demokrata elnökjelölt, de végül Obamával szemben alulmaradt. Így lett belőle „csak” külügyminiszter.
A Watergate-botrány egyik leleplezőjének, Carl Bernsteinnek a Hillary Clintonról szóló életrajzi művében Bill Clinton volt barátnője azt állítja, hogy a későbbi házastársak már az egyetemi évek alatt eldöntötték, hogy bejutnak a Fehér Házba, méghozzá úgy, hogy mindkettőjük politikai ambíciója kielégüljön. A hölgy egy Hillary által írott levélre hivatkozik, melyben fölvázolja „húsz évre szóló, közös projektjüket”. Ennek lényege, hogy Bill két mandátum erejéig irányítja a világ legfejlettebb államát, majd átengedi feleségének az elnökséget további nyolc évre.
Meg kell hagyni: a terv fele teljesült, és a másik fele se volt esélytelen, sőt, még mindig nem az. Habár Hillary néhány hónapja kijelentette, ha Obama újra nyer, akkor sem marad külügyminiszter, 2016-ban pedig nincs szándékában ringbe szállni az elnöki babérok megszerzéséért, az utóbbi napokban mintha újra lebegtetné az ügyet.
Idővel kiderül. Mint ahogy az is, hogy Clinton asszonynak sikerült-e javítania barátságos fellépésével, bátorító szavaival a Szerbiában róla kialakult, meglehetősen negatív képen.
