Csak lassan tudatosodik, hogy a 2008-ban kezdődött gazdasági válság milyen változásokat hozott életünkbe. Most, hogy kifelé tartunk a válságból, napvilágra kerül sok minden, kezdjük világosabban látni a válság utáni korszak jelenségeit. Megdöbbenve tapasztaljuk, hogy épp úgy, mint az 1929–33. évi válság után, a fegyverkezéssel próbálják ismét felélénkíteni a gazdaságot. Lassan tudatosodik azonban a válság egyik fájó tanulsága: a demokrácia csak addig hatékony, amíg nem a többségnek kell fájó intézkedéseket eltűrnie. Mihelyt ez bekövetkezik, a kormányok a figyelemelterelésre összpontosítanak, és a támogatottság megőrzésére kezdenek ürügyet keresni; ki-mi lehetne az, aki-ami kárhoztatásával az elégedetlenséget más irányba terelhetik. Régebben más nemzetek voltak erre alkalmasak, most (egyelőre) megteszi Brüsszel, az Európai Unió is.
Ez a jelenség legtisztább formában a Brexittel kapcsolatban jelentkezett. A lármás hordószónokok például nem riadtak vissza a legközönségesebb hazugságtól sem. (A Brexit melletti hazugság addig az állításig ment, hogy ha kilépnek az EU-ból, hetente 350 millió fonttal több marad az egészségügynek.)
Az egyik hazugságon kapott brit politikus, Nigel Farage fogalmazta meg a „szuverenisták” egyik kedvenc érvét is: ne diktáljanak azok, akiket senki sem választott meg! Megfeledkezve arról, hogy éppen a szuverenisták akadályozzák, hogy az EU egyetlen közvetlen szerve, a parlament megkapja azt a szerepet, amelyet az államokban játszik. A hatalom még mindig az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanács kezében marad. Ahogy a zágrábi Globus írja: „A tényleg demokratikusan választott Európai Parlament nem azért nem kapott elég jogot, mert a tisztviselők maguknak tartják meg, hanem azért, mert a nemzeti kormányok fejesei azt nem engedik ki karmaikból.”
Ebben a helyzetben a Brexit és a körülötte történtek mutatták meg legközvetlenebbül, hogy az EU elleni ágálás mögött az éledező nacionalizmus és az általa képviselt nemzeti önzés rejlik. Másképp fogalmazva az, hogy az európai integrációval és a vele járó követelményekkel szemben a nemzetállami elemeket hangsúlyozzák.
Az európai integráció egyik követelménye, hogy szolidaritást vállalnak, és annak szellemében anyagi támogatásban részesítik a szegényebbeket, hogy segítsék őket fejlődésük gyorsításában. A nemzetállam védnökei viszont elsősorban azt hozták fel az EU ellen, követelve a kilépést, hogy Nagy-Britannia többet fizet a közös kaszába, mint amennyit onnan kap. (Ezért furcsa, hogy a Brexit rokonszenvre talált azokban az országokban is, amelyek több pénzt kapnak, mint befizetnek.)
Az európai integráció két legnagyobb vívmánya a nemzetállami határok leépítése közös határral és az a rendelkezés, hogy a tagállamok polgárai bármelyik másik országban ugyanolyan jogot élveznek, mint hazaiak. A Brexit híveit viszont zavarják ezek a polgárok. Nem a migránsok, hisz Nagy-Britanniának nincs velük gondja: a menedékjogot kérőket már francia Calais-ban megrostálták. És nincs gondjuk a muzulmánokkal sem. (Londonban egymillió muzulmán él, és a polgármester is közéjük tartozik. És nem tudom, ki figyelt fel arra, hogy Nagy-Britanniában nincsenek terrorakciók.)
Az zavarja őket, hogy a többi tagállam polgárai egyenlő jogokat élveznek. És most számukra akarnak olyan helyzetet teremteni, amilyent az egyik érdekelt a Le Monde-nak adott nyilatkozatában így világított meg: „Huszonöt éve vagyok itt, a férjem angol, itt dolgozok, itt fizetem az adót, és most fizessek 65 fontot, hogy tartózkodási engedélyt kapjak?!” De nehéz helyzetbe hozzák saját polgáraikat is, akik most tömegesen akarják megszerezni másik tagállam állampolgárságát.
De a Brexit nemcsak azt mutatja meg, hogyan éledezik a nacionalizmussal a nemzeti önzés is, hanem azt is, hogy a nemzetállam erősítgetésével hogyan hatalmasodnak el azok a veszélyek is, amelyek a nemzetállam velejárói. A nemzetállam legnagyobb átka ugyanis, hogy egy nemzet állama, a többi nemzet örüljön, hogy megtűrik és némi jogot kap. Nagy-Britanniában eddig békésen élt együtt az angol, a skót és az ír. Most a Brexit körüli bonyodalmak ezt az összhangot bontják meg.
Most, ha Nagy-Britannia kilép, akkor elkerülhetetlenül jelentkezik az a probléma, hogy a skótok – akik nemrégiben még népszavazással döntöttek úgy, hogy Nagy-Britanniában maradnak – 62 százalékban az EU-ban maradás mellett nyilatkoznak. Nem fogják tehát szótlanul hagyni, hogy országuk kiszakad. Még súlyosabb az ír probléma. Nem csupán azért, mert az írek többsége is a bentmaradásra szavazott. Nagyobb gond, hogy az Észak-Írország és Írország közti határ azért lett probléma, mert az északírek az Írországhoz csatolásért terrorral folytatott harcának az vetett véget, hogy megszűnt a határ. Most veszély lehet annak bármilyen visszaállítása.
A nemzetállamnak azonban van még egy átka: könnyen megesik, hogy annyira képviseli a „nemzeti érdeket”, hogy ezzel már sérti más nemzetek érdekeit. És a történelemben már sokszor előfordult, hogy háborúval próbálták eldönteni, hogy az ellentétes nemzeti érdekek közül melyik érvényesül. Már az EU elindítása az integráció útján a francia–német megbékélésnek köszönhető. Igazi érdeme pedig az, hogy 74 éve béke van azon a kontinensen, amely 30 év alatt két világháborút zúdított az emberiségre.
Ki gondolt volna arra, hogy a Brexit rögtön háborús feszültséget teremthet Európában?! Pedig az történt: már előfordult, hogy a brit és a spanyol hajók majdnem egymás lőtték. Mert Spanyolország csak azért nyugodott bele Gibraltár Nagy-Britanniához tartozásába, mert megszűnt a határ a területén lévő Gibraltár felé.
