Milyen kapcsolatban áll egymással a sajtó és a politikum? Mi jellemzi a kölcsönhatást, létezhet-e bármelyik is a másik nélkül? Mikor beszélhetünk cenzúráról és nagyobb gond-e a cenzúra az újságírók által olykor automatikusan alkalmazott öncenzúránál? Kisebbségi létben mennyire kap más színezetet az összes előbb feltett kérdés? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciójának kárpátaljai, ungvári találkozóján.
Kőszeghy Elemér (Ótos András felvétele)
Kőszeghy Elemér, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője: – Személy szerint nem tapasztalok politikai nyomásgyakorlást, ennek, persze, millió oka van. Független vagyok az ukrán helyi hatalmi szervektől, melyek egy kopejkányi támogatást sem szavatolnak. Nem titok az, hogy a lap közel áll az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséghez, abból az irányból sincs viszont nyomásgyakorlás. Megbíznak egyrészt az én 32 éves szakmai gyakorlatomban és feltételezem, tisztában vannak azzal is, hogy tudom, miről mit és hogyan kell írni. Soha nem voltam ezen a téren befolyásolható, egy önálló típus vagyok ezen a téren. Megvan a magam véleménye és ehhez tartom is magamat.
Az újságírást még 1985-ben kezdtem, amikor már megkezdődött ugyan egyfajta nyitás Gorbacsovval, de az csak később szélesedett ki. A kommunista érában lettem tehát újságíró, párttag, igaz, soha sem voltam. Mégis az a véleményem, hogy a cenzúra olykor akár még jótékony hatással is lehet – de csakis a gondolkodó újságíróra. Rákényszeríti arra, hogy a sorok között üzenjen, s ha ezt meg tudja tenni, sokkal nagyobb hatást ér el, mintha nyíltan közölné ugyanazt a mondandót. Mindig mindent el lehet valahogy mondani, s a nyílt kimondásnál olykor bizony sokkal nagyobb hatással bír a sejtetés. Az öncenzúra akkor jó, ha megakadályozza bizonyos, a közösség szempontjából káros közlendő megjelenését. Vannak olyan esetek, amikor valaki magát nagy hőscincérnek képzeli, s rövid távon jónak is tűnhet az, amit tesz, hosszú távon viszont problémát okoz azoknak, akiket védeni akart. Nem jó az öncenzúra, ha az a gyávaság szolgálatában áll. Az öncenzúrának és a cenzúrának a tapasztalataival is rendelkezem a múltból, ezért mondhatom azt, hogy mindkettőnek megvannak a jó és rossz oldalai is.
A kárpátaljai magyar újságírás nagy gondja inkább az, hogy az állatorvosi lóra hasonlít, s minden olyan gond jelentkezik nála, ami egyenként megvan más határon túli térségek újságírása esetében is. Finanszírozás, utánpótlás, szervezés. Ha nem lenne magyarországi támogatás, kárpátaljai újságírás se lenne. Ezt az egy gondot a magyar kormány kezelni tudja, az utánpótlást és az összes többi gondot azonban nekünk kell orvosolnunk.
Molnár Judit (Ótos András felvétele)
Molnár Judit, a felvidéki hirek.sk portál főszerkesztője: – Minden külhoni térségre és a magyarországi sajtóra is érvényes szerintem, hogy a sajtótermékek vagy a politika árnyékában, kiszolgálójaként működnek, vagy a politika nyomásának kell ellenállniuk. Egyik helyzet sem jó. A sajtó elveszítette a függetlenségét, kevés az ellenkező példa. A politika természete az, hogy oda akar hatni, a sajtó feladata az, hogy ellenálljon. Gyakran nagyobb úrnak számít azonban a kiszolgáltatottság a szakmaiságnál, forráshiányos a mai sajtó mindenütt, s a gazdasági gondok jelentik a fő problémát – a külhoni térségekben mindenképp. A politika is érzi persze ennek a kiszolgáltatottságnak a jelenlétét, s tudja, hogy nagyobb befolyásra tehet szert. A politika pénzek sorsáról is dönt, ezt valamennyien tudjuk. Aki a gazdaságot ma uralja, az nagyon gyakran össze is fonódik a politikával, gyakran egy és ugyanaz.
Hadd legyek őszinte, nem hiszem, hogy létezik teljesen független újságírás. Dolgoztam 17 évig közszolgálati rádiónál, és elhitettem magammal azt, hogy független vagyok, hiszen a közszolgálatiság a kilencvenes években nálunk adott bizonyos védettséget. Ma már másként látom a dolgokat. Az újságírónak is mindig megvan a maga politikai értékítélete és hitvallása. Meg kell viszont találni azt a hangot, amely nem tesz minket kiszolgálóvá. Ez egy finomhangolás, aminek a megtétele nélkül hitelt veszítünk.
Nehéz lenne megmondani, mi a veszélyesebb, a cenzúra vagy az öncenzúra. Azt hallom, hogy sok térségben ma erős a cenzúra. Ez tehát bizonyára helyenként is változik. Amióta internetes hírportált vezetek, azóta személy szerint nekem nem szoktak „odaszólni”. Betelefonálások nincsenek, igaz, olykor visszahallom, ha elégedetlen volt a politikum valamivel. Az öncenzúrát mégis talán azért tartom nagyobb veszélynek, mert az már inkább tőlünk függ. Kisebbségi újságírók vagyunk, ez tovább nehezíti a helyzetünket. Sokszor nem írhatunk olyan bátran bizonyos kérdésekről, mintha a többségi sajtóhoz tartoznánk. Hogy konkrét példával éljek: ha leírom, hogy egy faluban egy iskola milyen rosszul működik, abban a faluban már senki sem fogja beíratni a gyerekét oda. A kisebbségi újságírónak mindenekelőtt közösségben kell gondolkodnia.
Ambrus Attila (Ótos András felvétele)
Ambrus Attila, az erdélyi Brassói Lapok főszerkesztője: – Felbomlani látszanak azok a társadalmi normák, amelyek eddig szabályozták a politikum és a sajtó közötti viszonyt. Az újságíró és a politikus, azt hiszem, ugyanabban a csónakban evez, a lényeg az lenne, hogy egy irányba húzzuk az evezőlapátot. Ez sok esetben nem történik meg, ezért a társadalmunk a tó közepén forog. A politikum, természetesen, megpróbálja befolyásolni a sajtót, a sajtónak a feladata viszont az, hogy bírálja a politikumot, de nem annak ellenében, hanem annak érdekében. A kisebbségi politikában a sajtó lehet a „konstruktív ellenzék”: be kell tartania bizonyos szabályokat, nem törekedhet hatalomra és politikai célok elérésére, a bírálattal azokat a cselekedeteket kell érintenie, amelyeket a politika elkövet vagy éppen nem követ el.
Annak a tanúi vagyunk, hogy ma a politikum nem dolgozni akar, hanem elsősorban választást nyerni. Le kellene ülnünk, meg kellene beszélnünk, hogy milyen kisebbségi társadalmat akarunk. Egy lebutított, szavazórobotokból álló társadalmat vagy egy felvilágosult, a folyamatokat elemző és értő társadalmat. Úgy tűnik, az utóbbi időben a politikum hajlani kezdett afelé a meggyőződés felé – nyugati példát követve –, hogy nem az a fontos, amit cselekszik, az a fontos, amit közöl. Ezért a politika is válságba került.
Ha nem sikerül valamiféle kompromisszumot kötnie a politikumnak és a sajtónak, akkor az utóbbi az alulfinanszírozottság miatt eltűnik, s végül egyedül a szórakoztató média marad meg. Nincs viszont miért örülnie a politikának: látszólag ugyan megszabadult egy kellemetlen ellenféltől, valójában azonban ellenőrzés hiányában a politika is válságba jut, kiürül, a lebutított társadalom tagjai pedig elfordulnak a politikai aktustól. Már láthatjuk azt, hogy az Unióban a fiatalok kétharmada részt venne utcai tüntetéseken, de csak egynegyede élne választói jogával.
