Igazi kuriózumnak bizonyult pénteken és szombaton a Szegedi Szabadtéri Játékok idei nyári sorozatában az amerikai Living Arts társulat előadása, a Porgy és Bess zenemű. Nemcsak azért, mert George Gershwin klasszikus műve ritkán kerül színpadi előadásra, vagy mert idén egész Európában kizárólag Szegeden játsszák, hanem azért is, mert ez az első bemutató Magyarországon, mely a szerző eredeti akarata szerint került színre. Gershwin kifejezett kérése ugyanis, hogy az opera karaktereit néger művészek énekeljék. Az sem mellékes, hogy rendkívül nehéz megszerezni a zenemű előadási jogát, Magyarországon például legutóbb a hetvenes években vitték színpadra, a szegedi szabadtérin pedig egy alkalommal, 1973-ban adták elő. A pénteki Dóm téri, egy-két üresen maradt szék ellenére telt házas előadás aztán azt igazolta, hogy valóban ritka pillanatnak vagyunk szerencsés részesei. Nemcsak a darab nagyszerű, hanem kiválóak tolmácsolói is, akik három feledhetetlen órát szereztek a közönségnek.
A New York-i társulat a méretei miatt is káprázatos nyári színpadon a Szegedi Szimfonikus Zenekarral karöltve mutatkozott be, Stefan Kozinski vezényletével. A gyakorlott társulat a legendás dzsesszoperát 1993 óta több mint ezerszer játszotta, 5 földrész 17 országában, több mint másfél millió néző előtt, így nem csoda, hogy Szegeden is élményszámba menően adta elő. A sikerhez mindenképp hozzájárult, hogy a XX. századi operairodalom gyöngyszeme, a Porgy és Bess cselekménye hihető, átélhető, realisztikus a mai ember számára, ugyanakkor közérthető és szerethető a zenéje. A néger operának is nevezett zenemű legismertebbé vált dalának, a Summertime-nak a szakirodalom szerint 38 100 felvétele létezik, Billie Holydaytől kezdődően Louis Armstrongon, Ella Fitzgeraldon, Janis Joplinon át a mai napig számos zenész énekelte újra. Kisebb sikerre ugyan, de nagy népszerűségre tettek szert a My man’s gone now sirató, az Oh, I’am agoin’ out to the Backfish banks halászdal vagy az Oh, I got plenty o’ nuttin’ bendzsódal. Az érzelemgazdag zene, az élőben ritkán hallott afroamerikai énekhang magával ragadó volt, nem kevésbé Gershwin sokféleségtől csodálatos zenéje, melyben ott lappang és időről időre feltör a déli fekete zene, a spirituálé, a blues, a dzsessz, a ragtime, a musical. Kiütközik rajta az afroamerikai közösség impulzív világa, az autentikus helyzetek, a néplélek a múlt század első harmadából, noha mint minden nagy műben, ebben is ott van az örök emberi: a szerelem, a féltékenység, a vágyakozás, a megvetés, a küzdelem… Mindez a meglehetősen szerény díszlet és időről időre akadozó fordítás (feliratozás) ellenére is „átjött”, élményt jelentett.
Az előadás címszerepében játszó Richard Hobson, valamint Angela Owens közül a Porgyt alakító Hobson ragadtatta el igazán a szegedi közönséget. Ő az Egyesült Államok jelentős színpadainak rendszeres fellépője, akár a Besst alakító Angela Owens, a Sportin’ Life karakterét hozó Reggie Whitehead vagy a Crownt megformáló Stephen Finch. Hobsonnak különösen nehéz feladata van a színpadon – mint minden Porgyt megszemélyesítő énekesnek –, hiszen az egész előadás során térdepelve, kúszva, egy kiskocsin magát mozgásba hozva kell énekelnie az egyáltalán nem könnyű szerepet. Az előadás rendezője Susan Williams-Finch, aki ragaszkodott a szerző eredeti üzenetéhez, és a mű írója, DuBose Heyward drámaíró történetéhez, így egy klasszikus előadást láthattunk mindennemű időszerűsítés, modernizálás, átírás nélkül.
A bejelentések nyomán a közönség épp erre számított, és úgy tűnt, hálás is ezért.
