Az újságíró kíváncsi. Mindig újat keres. A magára valamit is adó zsurnaliszta még a megszokott és régi dolgokban is ezt teszi. Még ott is, ahol nincs látvány, ahol a szürke erősen rátelepszik a reményre, ahol az együttérzés és nem a szenzációkeresés bizonyítja azt, hogy embertársak, sorstársak vagyunk. Így, kíváncsian, némi szorongással és erős együttérzéssel indultunk kollégáimmal Ungvárra, az ottani napilap, a Kárpáti Igaz Szó évfordulójára. Indulás előtt színházban voltunk. Matei Vişniec III. Richárd betiltva című darabját néztük meg az újvidéki társulat előadásában. Akkor még nem sejtettem, hogy a főszereplő, Vszevolod Emiljevics Meyerhold vívódása játékról, némaságról, a nem megalkudni és mégis megfelelni kérdése mennyire időszerű lesz már a következő nap.
Ungvár, az Irgalmas Jézus ortodox templom (Fotók: Ótos András)
Az útleírást úgy kezdhetném, hogy aki gépkocsival indul Ukrajnába, az idejében szerezze be a járműbiztosítást igazoló zöld kártyát. Ezt legkésőbb a szerb határ előtt teheti meg, mondjuk Magyarkanizsán. Beszereztük. Azután M5, M0 és M3 jelzésű autópálya következett, Nyíregyháza után pedig közút is. Ja, és egy, számunkra újszerű mosdó az egyik benzintöltő állomáson, ahol minden automatikusan, kézrátét nélkül nyílik és ered. Ennyi volt a látnivaló Záhonyig. Itt nemcsak Magyarországból léptünk ki, hanem egy szigorúan őrzött, néhai birodalom határára érkeztünk. Csap, ma Ukrajna, Kárpátalja egyik nyugati kapuja. Meghívólevelekkel és kellő alázattal jelentkeztünk belépésre. – Dobri dzen! – a fegyveres katonák közömbösen fogadták a nagy igyekezettel előadott köszönésemet. A kocsi rendszámát és létszámunkat kis, pecsétes cédulára írták, és azzal továbbengedtek. Amíg araszolva haladtunk az egykori szojúz még meglevő, de már másmilyen zászlóval fellobogózott határépületei felé, az járt az eszemben, vajon milyen lehetett itt a beléptetés a néhai Szovjetunióba. Az is megfordult a fejemben, hogy amíg szegény ukrajnai embertársaink keleten a szakadárok, itt nyugaton meg a gyanútlanul érkezők felé fordítják puskacsöveiket, addig az IMF golyó nélkül veszi be országukat és hozza létre a fényes nélkülözések demokráciáját. Ismét Dobri dzen! – a szigorú tekintetű tányérsapkás tisztnek, aki egyenként kéri szerb útleveleinket, majd kérdéseket tesz fel: – Kik vagyunk, hova, kihez megyünk és mi célból? Örömmel sorolom szerb/orosz/ruszin keverék nyelven azt a néhány fogalmat, szót, és mutatom felhőtlen önbizalommal a magyar és ukrán fejléccel ellátott meghívólevelünket. Továbbenged. Harmadik lépésként a bódéhoz érünk. Az egyenruhás hölgy átlapozza, ellenőrzi úti okmányainkat, és hasonló kérdéseket tesz fel, mint tiszttársa, azzal a különbséggel, hogy újságíró-igazolványainkat és legértékesebb bumaskánkat, a meghívólevelet is bekéri, fénymásolja. Már csak a vámvizsgálat marad, amely ugyan olyan tüzetesen történik, mint az előző vizsgálatok. Amíg ajándékainkat, lapunk kiadványait nézegeti a határszerv, addig folyton az jár az eszemben, hogy még gondunk származhat abból, hogy bajkereső, szakállas honfitársaink a szakadárok oldalán heveskednek Donyeckben. Végül csak hátrahagyott újságíró-igazolványomért kell visszalépni, és mehetünk. Ha a kedves olvasó még nem unt rá arra, ahogy a beléptetést ecsetelem, most ne menjen el, mert fordulóponthoz érkeztünk. Odalép mellém zöldbab mintás mundérban egy sudár termetű nő. Derekán fegyver, kék szemében hideg fény, a vállpalettáján az egész tejút meg apró cifraságok, kezében lágy színű okostelefon, melynek csengőhangja valami menő muzsika. Ismét elhangzanak a jól ismert kérdések, majd kimért szigorral félreparancsolja kocsinkat és közli, hogy kövessük. A néhai birodalomhoz méretezett központi épület üresnek tűnik, és hideg. Lépcsőn jutunk az emeletre. Téli gúnyánkat az autóban hagytuk, így fázósan, de kedélyesen várakozunk egy csupasz előtérben. Néha fegyveres katona megy el mellettünk, néha szolgálati fegyverrel más. Néha senki. Egy egyenruhás nő kalasnyikovval tér a mosdóba. Magára zárja az ajtót. Kérem, katonáéknál rend van és szolgálati szigor. Az idő lelassul. A kevés is soknak tűnik. Több mint negyed órája állunk. Nyílik az ajtó, a kék szemű megkérdi, ki a séf. Bemegyek. Újabb fordulat. Az asztalnál civilben, széles vállú (feltételezem, állambiztonsági) ember, pókér arccal hellyel kínál, majd kikérdez megszokott módon: – Neve, foglalkozása, hovatartozása, útjának célja, itteni szándékai, az ukrán helyzetről való véleménye, majd kissé rendhagyó kérdések következtek: ki Szerbia elnöke, mi a véleményem Szerbia külpolitikájáról, mit ír az én lapom a már említett ukrán helyzetről? Válaszadásomat egyenruha-kiegészítővel, sorozatlövővel ellátott magyar ajkú kiskatona segítette. Egy idő után meggyőztem a kihallgató tisztet, hogy engedjen le a kocsiig, ahonnan felhozok néhány Magyar Szót és kiadványt, amely alátámaszthatja válaszaimat. Mehetünk. Amíg a kocsihoz baktattunk, a fegyveres kiskatona csendesen megjegyezte, hogy nem kell mindent őszintén elmondani a vallatónak. Ő egyébként azt fordított, amit a tiszt hallani szeretett volna. Nagyon hálás voltam neki. A 70 oldalas 70 éves Magyar Szó jó hatással volt az akkorra már a kihallgató főnökével is kiegészült csapatra. A kék szemű amazon a szakácskönyvünket lapozgatva fejezte ki sajnálatát, hogy nem érti a nyelvünket, a másik tiszt, aki évkönyvünket lapozgatta, egyenesen a nyelvtanulás iránt érdeklődött, mire én csinos, szőke oktatót mertem ajánlani neki, amíg a főnök a karikatúrákat dicsérte. Amíg a sajtószemle tartott, addig a kék szemű, akinek előtte Renátá névre dedikáltam a receptkönyvet, Fodor kollégától megtudta a Kőszeghy Elemér név pontos kiejtését, és azt bele is diktálta szépen csengő telefonjába. Mielőtt a kihallgatókról karikatúrát készítettem volna, a kihallgatásnak vége lett. Három könyv, egy jegyzettömb, egy golyóstoll és egy Magyar Szó bánta az élményszámba menő inzultust. Az ajándékpálinka megmaradt. A lovak közé vágtunk és mentünk volna sebesen, ha a kátyúk teljes visszafogottságra nem késztettek volna bennünket. A járási utaknak a járás a gazdája, vagy nem. Elszállt a nap fölöttünk, mire megérkeztünk a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségébe, ahol nagy örömmel és szíverősítővel szorítottak keblükre bennünket. Az áldomást hamarjában megismételtük. A barátságnak ára van. Annyit még tegyünk hozzá, hogy az elhúzódott (két órát tartó) határátlépés ideje alatt Ungváron a szerkesztőséget meglátogatta két jól öltözött fiatalember. A főszerkesztővel közölték, hogy ők mindent tudnak az ünnepségről és a vendégekről. Továbbá reményüket fejezték ki, hogy az ünnepségen nem történik szélsőséges megnyilvánulás. Elemér megnyugtatta őket, és mivel az urak szolgálatban voltak, az áldomás elmaradt.
Vodkából nagyobb a választék, mint kenyérből
Szálláshelyünk a szebb napokat is megélt, 14 emeletes Zakarpatje Hotelban volt. Mint a város, kopott kárpítjával nem dicsekszik, csupán van. Egy pizzériában vacsorázunk, a lembergi csapolt sör is olcsó. Nekünk. A kenyér árának rohamos emelkedését az italárak nem tudják követni. A fogyasztók sem. Az esti félhomályban nem látszik, nappal az utcán sem, háború van. A nincstelenség, a reménytelen gazdasági és politikai helyzet sajnos még nem ért a csúcsára. Bárki bárhogy nevezheti a szemerkélő fényben, esőben tavaszt váró ukrán helyzetet, egy biztos, a lelkekben félelem uralkodik. Húszéves itthoni emlékek törnek ránk. A külföldről hangoskodó nagyok nem megnyugvást, hanem fegyvert és piszkos halált kínálnak saját érdekeik, profitjuk megvalósítása érdekében. A kisember nem látszik a magasból. Régen a háborús nyerészkedőkre felénk úgy mondták, hogy a colos deszkán (a koporsó alapanyagán) gazdagodtak meg. Már nem a colos deszka a menő, de nyerészkedőkből nincs hiány. Másnap, szegényes reggelinket elfogyasztva, Szürtébe kocsikáztunk. A 12 kilométerre levő falu a kisebb lélekszámú Téglással összenőve, de külön konyhán éli egyszerű napjait. Ez már egy másik írás tárgya lesz.
Kőszeghy Elemér főszerkesztői ornátusban
Térjünk vissza egy gondolat erejéig Újvidékre. Az írás elején említett darabban Richárd ragaszkodik púpjához, koronájához és mindenáron játszani szeretne. Mi is ezt tettük, fontosnak hittük magunkat, és valamilyen formában a saját szerepünket is szerettük volna eljátszani. Nincs ebben semmi különös. Ilyen az ember, amíg az egyenruha kiegészítőjének hideg vasa és az állambiztonságiak pókerarca fázóssá nem teszi. De néhány nap után ismét visszatérhet, ha nem is fényes, de háborúmentes életéhez, amelyben csak a rossz emlékek őrzik azt, ami ma Ungváron valóság.
Megmaradni – ennyi a cél.
