A Külhoni Magyar Újságíró-egyesületek Konvenciójának hétvégi zentai közgyűlésén jelen volt Ambrus Attila, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének az elnöke is. A határon túli magyar újságírás helyzetéről és az újságíró-találkozó fókuszában levő egyik téma, a médiaprivatizáció kapcsán beszélgettünk el vele.
– A kisebbségi magyar lapok a privatizáció különböző stádiumában találhatóak. Egészen más a helyzet Kárpátalján, Felvidéken, Vajdaságban és Erdélyben – mondta. – Nem lehet egyáltalán azt állítani, hogy ha magánkézbe kerülnek a lapok, az egyben a sajtószabadság kiteljesülését is jelenti. Ugyanakkor azt sem lehet állítani, hogy ha ezeket a lapokat nem privatizálják, akkor nem kerülnek pénzzavarba, s meg fognak jelenni. Ebben az esetben nagyobb a veszélye annak is, hogy valamilyen „puha cenzúrát” alkalmaznak azok, akik ezeket a lapokat megjelentetik. Tanultunk egymástól többek közt az elektronikus média privatizációja kapcsán, s ez és az autonóm tanács viszonya tekintetében nagyon fontos információkat szereztünk Vajdaságból, amelyeket fel is tudtunk használni Erdélyben.
– Az erdélyi lapok esetében már megtörtént a magánosítás. Mennyire tekinthető sikeresnek?
– Az erdélyi sajtó privatizációja állami rendeletre történt. Lényegében azért került sor erre, mivel gyorsan valamit magánkézbe kellett adni, s ez volt a legkevésbé jövedelmező ágazat. Tehát itt senki sem veszített semmit, és be lehetett jelenteni statisztikailag, hogy ennyi meg ennyi vállalatot már sikerült magánkézbe adni. A kezdeti nagy nehézségek után (a nyomtatott médiumok privatizációja a romániai infláció csúcspontjának az idején történt, 293–300 százalékos infláció alatt – a szerző megjegyzése) jó néhány lap belerokkant a folyamatba, de jelen pillanatban úgy tűnik, hogy nemcsak kötelező és szükséges volt a privatizáció, hanem végül eredményes is. Ennek köszönhetően nagyon bonyolult sajtóstruktúra alakult ki Erdélyben, és ez tudja biztosítani azt, hogy a sajtó szabad legyen olyan mértékben, amilyenben egyáltalán szabad lehet. Vagyis hogy minden egyes vélemény napvilágot lásson, hogy minden politikai, gazdasági, kulturális stb. csoportosulásnak lehetősége legyen arra, hogy a nyilvánosság előtt kifejtse véleményét. Ma léteznek olyan lapok Erdélyben, amelyek újságírók tulajdonában vannak, mások pedig politikusok tulajdonaként jelennek meg. Gazdasági érdekszférák kezében is vannak magyar lapok, de léteznek alapítványi kézben levő újságok is. Nagyon színes a felállás, és hiszem azt, hogy Erdélyben sikeres volt a nyomtatott sajtó magánkézbe kerülése. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ilyen modellt kell követni a határon túli magyar régióknak, mert ugyan sok mindenben hasonlítunk egymásra, ugyanakkor sokban különbözünk is. Erdélyben másfél–egymillió-hétszázezer potenciális fogyasztója van ezeknek a lapoknak, s ekkora olvasótábora a Vajdaságban megjelenő magyar sajtótermékeknek nincsen, tehát itt egészen más módszert kell alkalmazni.
– Végül, ön szerint melyek azok az alapvető problémák, amelyek általánosságban jellemzőek a határon túli magyarság médiumaira?
– Általában ez az olvasottság, nézettség és a hallgatottság. Eleve egy kisebb célcsoporthoz szólunk, s költségesebb ezt a médiát előállítani, tehát megvásárolni is nehezebb. Nagyon sokan teszik fel a kérdést, hogy miért is vásárolnának magyar lapot, amikor kevesebb oldalon jelenik meg, kevésbé tetszetős grafikai kivitelezéssel s magasabb áron, mint a román, a szerb, a szlovák vagy a szlovén lapok. Viszont e hátrányokból fakadnak az előnyei is a kisebbségi sajtónak, mivel kisebbségben az újságírás és a média nem kimondottan csak üzlet. Be kell látnunk ugyan azt, hogy egy bizonyos újság, televíziós vagy rádiós társaság akkor lehet igazán szabad, ha szilárd anyagi alapokkal rendelkezik e szabadsághoz. A kisebbségi újságírás viszont nemcsak a pénzről szól. Ez nem csupán mesterség az újságíró számára, hanem szolgáltatás is. Az újságíró érzi azt, hogy olyan információkat, olyan gondolatokat szolgáltat a közösségének, amely véleménye szerint szükséges ahhoz, hogy a közösség, miközben megél és őrzi a saját identitását, egyben korszerűsödni is tud. A kisebbségi társadalmaknak s a kisebbségi sajtónak is egyrészt ragaszkodnia kell a hagyományokhoz, másrészt viszont lépést kell tartania a korral. A veszélyeztetett kisebbségeket pedig gyorsan fel kell zárkóztatni a globalizációs folyamatokhoz, meg kell ismertetni velük e tendenciákat, pontosan azért, hogy megfelelő válaszokat tudjanak adni e kihívásokra. Véleményem szerint ez lehetséges. Nagyon progresszív kisebbségeket lehet kiépíteni, s ebben meggyőződésem az, hogy a politikum mellett a legnagyobb szerepe a sajtónak van. Viszont csak abban az esetben tudják betölteni ezt a feladatot, ha elfogadják azt, hogy egymás mellett van a szerepük, nem pedig fölé-, illetve alárendeltségi viszony alakul ki köztük. Sőt szerintem a kisebbségi sajtónak egy nagyon kellemetlen, de szakmai szempontból nagy kihívást jelentő feladatot is meg kell oldania. Az a véleményem, hogy az erdélyi magyar politika számára igazi, konstruktív ellenzéket az erdélyi magyar sajtó jelenti. Azért ellenzéket, mert a sajtó kötelessége, hogy felhívja a politikusok figyelmét az általuk elkövetett tévedésekre. Arra, hogy rosszul cselekszik az a politikus, amelyik erre nem figyel fel, s azt várja el a sajtótól, hogy mindig csak propagandát folytasson a megválasztásának, illetve újraválasztásának a reményében. Ugyanakkor azért konstruktív ellenzéki a sajtó, mert az igazi újságíró nem azért ellenzéki, hogy átvegye a politikai hatalmat. Az igazi újságíró, az, aki szakmáját szereti, sohasem azért bírál, mert ő maga akar lenni csoportjának a politikai vezetője. A kisebbségi társadalmak esetében pedig rendkívül fontos, hogy a sajtó konstruktív ellenzékként működjön.
