Egy erdélyi meg egy horvát származású polgármester is (törvénytelenül zaklatott) szereplője annak a hídbotránynak, amelyből Chris Christie, New Jersey nemrég újraválasztott republikánus kormányzója próbál „semmit-sem-tudtam” taktikával kievickélni.
Chris Christie: Hogy fogok én ebből a botrányból kimászni? (Fotó: Beta/AP)
Sem Steven Fulop (a negyedmilliós Jersey City, az állam második legnagyobb városának vezetője), sem Mark Sokolich, a sokkal kisebb Fort Lee polgármestere (mindketten demokraták) nem támogatta a kormányzó újraválasztását, aki pedig a pártközi összefogás híveként imád tetszelegni. Fulop apró hátrányokat szenvedett emiatt, Sokolich városát azonban egy fölösleges hídlezárás sújtotta a szeptemberi iskolakezdéskor: Fort Lee New Yorkkal szemben fekszik és a világ legforgalmasabb hídja köti össze az USA legnagyobb városával. A híd három sávja közül kettőnek a lezárása négynapos káoszt okozott a kisvárosban, még a mentők és a rendőrök sem tudtak a riasztások helyszínére érkezni.
Hónapok óta sejtette a közvélemény, hogy nem az ürügyként felhozott „forgalomszámlálás” miatt került sor a cirkuszra, hanem politikai bosszúból. A héten végre megdönthetetlen bizonyítékok kerültek nyilvánosságra arról, hogy a kormányzó stábjának főnökhelyettese adott utasítást a nagyhatalmú New York-i Kikötő-igazgatóság egyik vezetőjének (akit szintén Christie nevezett ki) a sávlezárásra. Kettejük levelezéséből nyilvánvaló, hogy azt büntetésként szánták az említett polgármester ellenzéki állásfoglalása miatt.
A tavalyelőtti hurrikán idején Obamával is bratyizó kormányzó köztudomásúan szókimondó, nyíltan kötekedő, sőt kekeckedő típus, aki nem riad vissza attól sem, hogy kamerák előtt idiótának meg egyebeknek nevezze azokat, akik nem értenek vele egyet. Az amerikai politikai szokások alapján viszont egy gyerekes bosszúból elkövetett hídlezárás elegendő a teljes bukáshoz. Minthogy Christie-t az egyik legesélyesebb republikánus elnökjelöltként tartják számon 2016-ra, ebből a botrányból vagy kimászik, vagy a Fehér Ház szertefoszló álom marad számára. Ezért a kormányzó majd kétórás sajtóértekezleten magyarázta, hogy ő bezzeg semmit sem tudott, hogy beosztottjai – akiket ezennel kirúgott – hazudtak, ostobák, és hogy ő emiatt nagyon-nagyon szomorú. A helyi képviselőház és a szövetségi ügyész azonban vizsgálatot indított, a komoly amerikai sajtó pedig nem hisz New Jersey bully-jának.
Meredek ugrásnak tűnik Chris Christie-t Gyurcsány Ferenccel összehasonlítani: az előbbi alacsony és rettenetesen kövér, az utóbbi magas és sovány. Az amerikai konzervatív kormányzó, a magyar egy szocialista párt miniszterelnöke volt. De mindkettőjüket beárnyékolja egy felháborító ügy, amelynek következtében illene visszavonulniuk. Viszont nemcsak tehetségesek és szókimondók, hanem roppant ambiciózusak is, ezért a legetikusabb lépés nincs rajta a mentális térképükön. Sajnálattal tehetjük hozzá, hogy a politikai viszonyok tekintetében a kilencmilliós New Jersey és a tízmilliós Magyarország között is létezik hasonlóság: mindkét környezetre jellemző, hogy a politikai hatalom tulajdonosai roppant szorosan tartják a gyeplőt: a politikai vetélytárs nemcsak ellenfél, hanem ellenség, sőt büntetendő, megvetendő, kiátkozandó is. A piszkos munkát – legyen az jutalmazás vagy megtorlás – természetesen a csatlósok végzik el, így a hatalmasságok „tiszták” maradhatnak.
Gyurcsány Ferenc épp most látszik visszatérni a magyar ellenzék nehezen kovácsolódó összefogásába, amitől néhány százalékkal több szavazatot remélnek a „szövetségesek” – de ugyanakkor lemondhatnak arról, hogy a politikai spektrum közepét megszerezzék, ahogyan azt Bajnai Gordon tavalyelőtt ősszel megcélozta. Az amerikai jobboldal szerint Christie-t is álnokul vádolják ellenfelei, így Gyurcsány esetében sem okvetlenül az a legnagyobb baj, amit az ellentábor a számlájára ír. A baj a visszalépés szükségességének fel nem ismerése – amire eddig egyedül Bajnai mutatott példát.
De ha már a magyar viszonyoknál tartunk, tegyük hozzá azt is, ami hideg zuhanyként érinthette mindazokat a „külhoni magyarokat”, akik komolyan vették az Orbán-kormányzat eddigi nemzetegyesítő húzásait. Akik hittel hitték, hogy most már valóban számít rájuk Magyarország – és nemcsak amikor választásokról van szó – még akkor is, ha szavazatuk fele annyit ér, a rég meghirdetett „csak egyféle állampolgárság létezhet” elvvel szemben.
Két ilyen meghökkentő esemény is történt az elmúlt napokban. Áder János köztársasági elnök másodszor is kihagyta újévi köszöntőjéből a határon túli magyarságot, amit 1989 óta egyetlen államfő sem engedett meg magának. A héten pedig a Magyar Krónika címmel meghirdetett nemzeti „jókereső” magazin meghívott szerzőinek előkelő listájáról maradt le az összes határon túli név. Sem Duray Miklós, sem Tőkés László, a délvidéki szövetségesekről nem is beszélve, nem bizonyult érdemesnek a „jó keresésére”, az Orbán Viktornak és szerzőtársainak leendő nemzeti magazinjába való meghívásra. (Igaz, hogy az együttműködést még olyan meghívott konzervatív kiválóságok is elutasították, mint Vizi Szilveszter volt Akadémia-elnök.)
A vélhetően egyre ádázabbá váló magyar kamp(f)ány kezdetén döbbenten vizsgáljuk a fejleményeket – és keressük bennük a „jót”.
